21.Rész -A gyűrű-

Sziasztok, ez egy elég unalmas rész, de muszáj volt egy ilyen is, majd ezután jobban beindulnak az események. Remélem azért valamennyire tetszik nektek. Jó olvasást :)

ui: Itt van egy velem készült interjú, KATT

"Nem az az erős, aki nem esik el, hanem az, aki mindig fel tud állni."

Miért van az, hogy egy test nélküli valami még mindig szenved? Olyan fájdalmai vannak mintha éppen nyúznák? Én is ezt éreztem, mintha egy éles késsel éppen a bőrömet fejtenék le, mint a nyulaknak. A lélek akkor is képes szenvedni, ha már nincs teste amiben megbújhatna, talán így még sebezhetőbb és kiszolgáltatottabb.

Mikor Harry ott hagyott a temetőben, gyászoltam. Őt gyászoltam, olyan volt számomra mintha meghalt volna az az ember akit azelőtt ismertem. Mintha az emlékeink abban a pillanatban ahogy elbúcsúzott tőlem szertefoszlottak volna, és soha nem léteztek volna.

Nem tudtam mitévő legyek. Talán hagyjam, hogy Jane-nel legyen? Vagy hallgassak Niallre, és robbantsam őket szét? De akármit is teszek, nem fog emlékezni rám, viszont azt sem hagyhatom, hogy Jane kihasználja őt.

Megtörten igyekeztem Niall felé, mióta szellem vagyok, soha nem éreztem olyat mint akkor, az emberi fáradsághoz tudnám hasonlítani azt az érzést. Ahogy sétáltam, szinte minden erőm elhagyott, csak vonszoltam magam, mint egy öregember. Egész lényemet ólom súlyúnak éreztem. Talán ekkora hatással volt rám Harry elvesztése? Hiába akartam Niall házához teleportálni magam, nem sikerült. A temető melletti buszmegállóban vártam az emberek sokaságával a buszt. Felszálltam rá, és mindenki áthaladt rajtam, ami fájt. Eddig soha nem tapasztaltam ilyet. Megijedtem, hogy mi történhetett, alig vártam már, hogy Niall-hoz érjek. Az út örökké valóságnak tűnt, szemeimet is alig bírtam már nyitva tartani, de kénytelen voltam erőt venni magamon, hogy letudjak szállni a buszról mikor megérkeztem a célomhoz. Erőtlenül próbáltam kiugrani a járműből, de nem sikerült, nekicsapódtam a fém falnak, ami hatalmas zajt csapott. Aki pont azon az ülésen ült, meglepetten nézett a hang forrása felé. Megráztam magam, és elindultam az ajtó felé, leszálltam, mikor a lábaim a földet érték, összecsuklottam. Tekintetem elhomályosult, de még akkor is tisztán kivehető volt, hogy egy fiatal fiú, aki a busz hátsó felében ült, engem bámult az ablakon keresztül. A busz elindult, de a fiú még mindig nézett, elsőnek azt hittem, véletlen bambul úgy, de nem, a busz mozgásával követett a szemeivel. Olyan ismerős volt a tekintete, de nem tudtam beazonosítani ki lehet az, mert arcát félig eltakarta egy sállal.

Meglepetten bámultam a jármű után, ami már az utca végében járt. Ki lehetett az a fiú? És látott engem?

Négykézláb indultam el az ajtó felé, de nem tudtam azon sem áthatolni, minden erőmet összeszedtem, hogy egy nagyot ráverjek az ajtóra, hátha hallat valami hangot. De hiába próbáltam több alkalommal is, erőm nem bizonyult soknak.

- Niall - kiáltottam halkan. - Niall engedj be!

Semmi motoszkálást nem hallottam, ezek szerint Niall nincs otthon - gondoltam.

Az állapotom miatt nem tudtam megállapítani mennyi időt töltöttem el az ajtóban, de ha tippelni kéne, kettőt mondanék. Niall autója beparkolt a ház elé, és amint meglátott szaladni kezdett.

- Roxy! Mi van veled? Olyan átlátszó vagy! - hüledezett.

- Hol a fenében voltál? - nyögtem.

- Harryt kerestük, voltunk a temetőben, a lakásán, de nincs otthon. Veled mi történt? - guggolt le elém.

- Nem tudom. Mit értesz azon, hogy átlátszó vagyok?

- Már nem látlak olyan erősen, most tényleg úgy nézel ki mint egy szellem - amint befejezte mondatát átnyúlt rajtam, mire felsikoltottam.

- Áúú... te...te normális vagy? - ordítottam erőlködve.

- Fájt? - szemei tágra nyíltak a meglepettségtől.

- Igen.

- Sajnálom - húzta el a száját.

Végre kinyitotta az ajtót, segíteni próbált, felakart állítani, de ha erőmnél lettem volna sem tudott volna, többször próbálkozott esetlenül, mire megelégeltem.

- Niall, ne szórakozz már! Tudod, hogy úgy sem sikerül! - sziszegtem fájdalmasan.

- Oh, persze.

Egészen a nappaliig kúsztam, Niall leül  a kanapéra, én mellé ültem a földre.

- Olyan fáradt vagyok - nyögtem.

- Ez hogyan lehetséges? Egy szellem nem fáradhat el!?

- Fogalmam nincs, amióta eljöttem a temetőből, az erőm egyre csak fogy. Harry miatt van, érzem. Nem szeret engem, tudod mennyire fáj ez nekem? Legszívesebben megölném magam, de nem tudom azt sem! Helyette csak a szenvedés maradt nekem!

- Valahogy szedd össze magad, mert szükségünk van rád. Jane-t el kell intéznünk! Ma is alakított...

- Mit csinált már megint?

- Harry után ment ő is a temetőbe, gondolom ott valahol találkozhattak, és elmentek ebédelni. Harry alig akarta felvenni a telefont. Mikor felvette hallottam, ahogy duruzsolt a fülébe, hogy rakja le. Mondom, ez a csaj kimossa az agyát!

Harryt egyáltalán nem viselte meg az, hogy kijött hozzám a temetőbe, de hogy is viselte volna meg, semmi emléke rólam, egy ismeretlen emberhez jött ki, talán kényszerből, ki tudja...

- Niall, mit tehetnék ilyen állapotban?

- Mi hiába beszélünk vele, csak te vagy a reményünk. Képzeld, amíg távol voltál, itt volt Anne és a férje is. De Harry még rájuk is alig szentelt időt. Mindig Jane-t akarta a látogatási időben. Anne tőlünk is kérdezte mi lehet Harryvel, de nem tudtunk neki épkézláb magyarázatot adni. Ja és Harry még el sem búcsúzott tőlük, mikor bejöttek volna a szülei, kiszökött a kórházból, és elmentek Jane-nel.

- Nagyon nem tetszik ez nekem - ráztam a fejem.

Ahogy befejeztem a mondatomat, egy árny siklott át a nappalin, Niall ijedten nézett rám.

- Te is láttad? - kérdezte remegő hangon.

- Igen - suttogtam.

- Szerinted Holman az?

- Nem, ő biztosan nem - válaszoltam.

- Honnan tudod?

- Mert... mert nem jön ide - nem akartam még Niallt felvilágosítani a Holmannal kötött egyezségemről, bár kételkedtem egy kicsit, mi van ha tényleg ő kószál körülöttem ismét.

- Honnan tudod? - erősködött Niall.

- Ne fárassz már, tudom és kész! - ezzel lezártam a témát.

Körbe néztünk a nappaliban, de percekig nem történt semmi különös, kezdtem azt hinni, hogy félreértettünk valamit. Egy fokkal javult az állapotom, már feltudtam állni, de még mindig nem voltam képes azokra mint azelőtt. Akárhányszor Harryre gondoltam, újra és újra felrémlett bennem az a jelenet, mikor a mentőautóban újra láthattuk egymást, újra érezhettem őt. Azt hiszem az volt a mi búcsú pillanatunk.

- Menjünk el Harryhez, kezdjük el annak a cafkának a kikészítését! - ajánlottam Niallnak. - Elviszel?

- Persze indulhatunk, de megerősödtél annyira, hogy neki vágjunk?

- Azt hiszem.

Olyan szerencsém van, hogy beülhetek egy autóba úgy, hogy az nem megy el nélkülem, fura ez a túlvilág, embereket nem érinthetek meg, de egy mozgó járműben simán utazhatom, ami most nagyon kapóra jött. Ahogy közeledtünk egyre Harryhez, ismét elkapott az a rosszullét, ami eddig kínzott.

- Niall, nem bírom elviselni, hogy mást szeret. Akármennyire is hihetetlen, én ebbe belehalok. A lelkem nem bírja ezt. Szerinted mi lesz velem ha nem bírom ezt? Egyszerűen felrobbanok és füstté válok?

- Hát... - vakarta meg a fejét. - kérdezd meg Istent! Én nem tudom.

- Semmit sem tudsz - néztem ki az ablakon fájdalmasan.

Erőt vettem magamon, és arra gondoltam, hogy Harry miatt újra erősnek kell lennem, nem lehetek úgy mellette ebben a kevés hónapban, hogy elgyengülök. Ha Jane tényleg ekkora veszély forrás, akkor minél előbb ki kell iktatni. Az ajtó felé ballagtunk. De már kintről hallottuk, hogy nevetgélnek, vissza kellett tartanom az érzéseimet, ha elengedem magam nem tudom megtenni amit szerettem volna. Niall csengetett. De hiába voltak közel az ajtóhoz, talán egy perc is eltelt, mire kinyitották. Harry egy szál törölközőben nyitott ajtót. Jane a háta mögött kukucskált ki, az ÉN volt hálóingemben. Nagyon gyűlt bennem valami, ami kikívánkozott.

- Mit akarsz Niall? - komolyodott el Harry.

- Csak beszélni szeretnék veled - mondta halkan a szőke.

- Az én ruhám van azon a ribancon - szűrtem a fogaim között.

- Lerángassam róla? - suttogta a válla felett nekem Niall.

- Mi? - kérdezte Harry.

- Semmi. Akkor beengedsz? - fordult vissza a párocska felé Niall.

- Gyere, de rosszkor jöttél - mondta egyhangúan Harry.

Beléptünk, és a nappali közepén egy matrac volt elhelyezve. Mindenhol szanaszét hevertek a ruháik.

- A nappaliban aludtok? - kérdezte Niall, végig futtatva a szemeit a helyiségen.

- Igen, a szobám ablakai szelelnek. Nem jól szerelték be őket, a napokban új munkások csinálják meg. A vendégszoba pedig túl kicsi kettőnknek - kuncogott Harry.

- Így van, édes - simogatta meg Jane Harry meztelen felsőtestét.

Hogy milyen szavakat használtam erre a nőre, inkább nem írom le, de ha akkor élő lettem volna, valószínűleg már nem élt volna. Összeszorítottam a szemeimet, hogy visszafojtsam a dühömet, még nem jött el az én időm.

- Beszélhetnénk akkor kettesben? - kérte Niall.

- Oké, menjünk a konyhába. Pár perc drágám - mosolygott Janre.

Drágám? Ez komoly? Nem. Ezt nem hagyhatom. Bármennyire is önző gondolat tőlem, de inkább szenvedjen miattam, mint egy ilyen ribanccal legyen, és elveszítse a barátait, és fogadni mernék ez a banda jövőjére is rányomná a bélyegét. Vissza kell hoznom az emlékeit. Nagyon gyorsan.

Én is jobban körbenéztem a nappaliban, a közös képünk Harryvel eltűnt, úgy ahogy az összes többi kép, amit Harry rólam tett ki az egyik szekrényre a halálom után. Ez a cafka mindent eltüntetett. Végig mértem Jane-t, ahogy leült előttem a kanapéra, közben serényen fülelt, hátha elcsíp valamit Harryék beszélgetéséből. A szemem megakadt valamin. Egy gyűrűn, Jane ujján. Az én jegygyűrűm volt. Hogy került hozzá?

- Niall! - fújtattam dühösen! - Gyorsan gyere ide!

Niall kirohant hozzám, Harry értetlenül sietett utána.

- Mi az? - suttogta felém.

- Az az én gyűrűm! Vedd le a kezéről! Ha nem, esküszöm, az egész házat felrobbantom!

- Jó- jó! De hogyan?

- Nem érdekel!

- Jane, az a te gyűrűd? - kérdezte Niall idegesen.

- Már az enyém, Harry nekem adta. Az egyik fiókban találtuk.

- Az Roxyé volt, vedd le, kérlek - szólt elsőnek lágy hangon.

- Dehogy veszem! Harry nekem adta! Ugye édes? - nézett a kócosra.

- Igen neked, de ha az tényleg Roxyé akkor vedd le, talán nem helyes, hogy a te ujjadon van.

- Már nem kell neki, halott - nevetett a szőke hajú lány.

- Vedd le a gyűrűt! - ordította tagoltan Niall a szavakat. - Vagy levágjam az ujjaddal együtt? Megteszem!

Jane megrázta a fejét, hogy nem hajlandó levenni, de a szőke fiúnak sem kellett több, odarohant dühösen Jane felé, és rángatni kezdte az ujjáról a kis ékszert.

- Áúú ez fáj! Hagyjál már! - kiabálta a lány.

- Niall fejezd be! - fogta le barátját Harry.

Sajnos Harry erősebbnek bizonyult, így lerángatta Niallt Jane-ről, majd kidobta a lakásból, éppen hogy csak kitudtam iszkolni az ajtón utánuk.

- Nem akarlak látni soha többé! - ordította Harry, és becsapta az ajtót.

- Inkább ezzel a ribanccal vagy? Tönkre tesz téged! Nem veszed észre? Ez egy kígyó! - kiabálta vissza Niall az ajtó másik oldaláról.

- Sajnálom - hajtottam le a fejem.

- Ne sajnáld - egyik kezét felém nyújtotta, majd ökölbe szorított kezét szétnyitotta, a gyűrű ott csillogott benne.