20.Rész -Elveszítettem őt-

Sziasztok! Meghoztam nektek a 20.részt. :) Köszönöm a komikat, és hogy egyáltalán idekattintotok. Puszi :)

"Mintha elvesztettem volna a szívem, mintha üres lennék belül. Mintha mindent, ami bennem volt, itt hagytam volna nálad."

Alig hittem el amit Harry kiejtett a száján, abban a pillanatban azt gondoltam ez valami ócska tréfa. Mi jöhet még? Szinte már nevetni tudtam volna, hogy milyen szerencsétlen vagyok. Minden baj ami az életben rátalálhat egy emberre az telibe talált. Elfelejtett... tényleg nem nagy dolog...

- Mi van? Miért kérdezed ezt? Te most hülyülsz velem!? - nézett Niall kikerekedett szemekkel Harryre.

- Fogalmam nincs miről beszélsz. De ha elmagyarázod, talán lesz - ásította el magát unottan.

- Hogy ki az a Roxy? - kapkodta a levegőt a szőke rám meredve, de én csak szét tettem a kezeimet, nem tudtam megválaszolni neki, mi lehet a gond Harry fejével. - Na jó, én ezt nem tudom így folytatni, ez már nekem is sok! - Niall felpattant a kis székről, és kiviharzott a szobából.

Harryt nem nagyon zavarta Niall kirohanása, jobban elvolt azzal foglalva, hogy előbányássza a telefonját az ágya mellett lévő fiókból. Bekapcsolta, és fél perc múlva már szorgalmasan pötyögött rajta. Mellé settenkedtem, és meglestem mit ír ilyen serényen. Meg sem kellett volna lepődnöm. Egy SMS-t írt Jane-nek. "Remélem holnap jössz, szeretlek... még mindig." állt a kijelzőn.

Hogy fájt-e? Nem tudom megmagyarázni, de a lábujjaimtól kiindult, fel egészen a szívem helyéig egy rettenetes érzés. Féltékenység és düh egyvelege cikázott bennem. Ott, mintha valaki belém nyúlt volna és teljes erőből szorította volna a nemlétező szerveimet.  Mikor rájössz, hogy az az ember aki a világot jelentette neked nem szeret, sőt nem tud a létezésedről az elmondhatatlan nagy csalódást jelent. De ezúttal nem akartam kárt tenni senkiben, dühömet elfojtottam, ami egyre csak nőtt bennem, úgy éreztem magam mint egy fuldokló ember aki levegőjét tartja vissza, és arra vár, hogy végre újra felfrissítse tüdejét. De nekem nem lehetett elgyengülnöm.

Talán az a mérhetetlen energia ami felszabadult benne az tehette, de Harry mobiljának a kijelzőjén megjelent egy törés, amiből több kicsi apró repedés indult ki, amit Harry nem tudott mire vélni.

Jelnek vettem ezt, tudtam ha ott maradok, energiám kitör belőlem. El kellett tőle távolodom. Egészen a szüleimhez futottam bánatomban. Wolverhampton csendes, ködös reggelre virradt. A hőmérők alig mutattak 5 fokot október közepe lévén. A kis város határában sétálni kezdtem, pár órája még Harry szobájában voltam, de ha ott kellett volna maradnom, nem bírtam volna magamon uralkodni. Ha megláttam volna Jane-t, mikor megérkezik Harryhez, kifakadtam volna.

A temetésem óta nem láttam apáékat, hiányoztak ők is nekem. Úgy gondoltam a legjobb módja, hogy lenyugodjak, az, ez a hely. Elakartam szakadni abból a környezetből, csak néhány napig nem Harryre és Jane-re gondolni, ami persze nem nagyon ment.

Már 9 napja követtem figyelemmel Karen és apám mindennapjait. Láttam rajtuk, hogy őket is nagyon megviselte a halálom. Karen még mindig feketében járt, pedig már lassan 4 hónapja nem vagyok az élők sorában. Esténként mikor apám elaludt suttogva imádkozott... értem. Bárcsak neki is elmondhatnám, hogy vele vagyok és hallom amiket mondd. De nem akartam magamra felhívni a figyelmet. Csak csendben hallgattam a beszélgetéseiket megbújva a hátuk mögött.

Délután, apám hamarabb jött haza a munkából, ami Karen-t és engem is meglepett, mosolyogva üdvözölte feleségét és türelmetlenül neki kezdett.

- Liam és Niall hamarosan itt lesznek. Ugye főztél? Biztosan nagyon éhesek, lehet ezért volt olyan ideges Liam hangja - ráncolta össze a homlokát a mondandója végén.

- Geoff drágám, minden nap főzők, és nyugodj le, mert ártasz a szívednek - ültette le apámat Karen.

Izgatott lettem a hír hallatán. Niall semmit nem tudott arról merre lehetek. Nem szóltam neki, biztos ideges lehetett.

Nem is kellett sokáig várnunk, 1 óra elteltével a két jómadár sietősen lépett be a házba a szakadó eső elől, direkt elbújtam előlük, nem akartam egyből leleplezni magam Niall előtt. A konyhában hallgattam amint üdvözlik egymást és levetkőznek.

- Hmm, valaminek nagyon jó illata van - szívott mélyet a levegőbe Niall.

- Niall, nem enni jöttünk! - pirított barátjára Liam.

- De... - tiltakozott volna a szőke.

- Jaj, ne légy ilyen kisfiam, hosszú volt az út, nem csoda, hogy éhes szegénykém - simogatta meg Karen Niall fejét.

- De ő mindig éhes anya! A kocsiban is betolt egy csirkés szendvicset - mondta komolyan Liam, majd elnevette magát.

- Na gyertek - terelte apám a fiúkat a konyhába.

Rögtön áthaladtam a falon, be a nappaliba, talán Niall nem vett észre, de meg is erősített engem, mikor pimaszul betolt az arcába egy muffint, és közben hümmögött.

- Hogy vagy kisfiam? - szólt Karen, miközben szedte a fiúknak a levest.

- Hát, lehetnénk jobban, elég kuszák a napjaink.

- De nem is koncerteztek. Most szünet van Harry miatt nem? Tényleg ő hogy van? Kijöhetett már a kórházból? - kérdezte kíváncsian apa.

- Holnap engedik ki, nagyon boldog - mondta undorodva Niall.

- Mi a baj? - nézett Karen az ír fiúra, mikor meglátta az arckifejezését.

- Semmi, csak az a csaj... teljesen elvette az eszét - rázta a fejét Niall.

- Milyen csaj? Ilyen hamar? - kerekedtek el apám szemei.

- Ez hosszú történet apa, nagyon hosszú - vágott közbe Liam.

- Van időnk - tárta szét kezeit Karen.

Egy ideig hezitált Liam, de Niall helyeslő bólintása után elmesélte mi van Harryvel.

- Na jó, nagy vonalakban elmondom. Eddig ezt senkinek nem mondtuk el, csak mi a fiúk, és az orvosai tudjuk. Szóval, a  baleset következtében Harry elfelejtette Roxyt. Nem emlékszik rá, semmire ami hozzá köti.

- Mi? - kérdezték egyszerre meghűlve.

- Nem tudjuk mi lehet ez az egész, de az orvosok azt mondják nem amnéziás, csupán a nagy érzelmi megrázkódtatás miatt nyomja el a Roxyról szóló emlékeit.

- De ez a másik lány hogyan került a képbe? Tudom, hogy nem élhet élete végégig egyedül, de pár hónapja, hogy Roxy... meghalt, nekem ez olyan gyors - szipogott Karen.

- Hát, ez is hosszú történet, de röviden annyi, hogy Harry régi barátnője, valamiért azt hiszi, hogy  szereti Jane-t. Odáig van érte - fejezte be Liam.

- És Harry mit szólt Roxyhoz? Egy picit sem emlékszik? - hüledezett apa.

- Nem mondtunk neki semmit, azt hittük pár nap és emlékezni fog. Mikor legelőször felhoztam neki Roxyt azt sem tudta kiről beszélek, és azóta sem kérdezett róla - hajtotta le fájdalmasan a fejét Niall.

- Új életet akar kezdeni, amiben én már nem szerepelek, nem akar több fájdalmat - sétáltam a konyhába, mire Niall felém kapta a tekintetét meglepetten, majd hirtelen dühössé váltak az arcvonásai.

- Itt van - suttogta fogai között.

- Tessék drágám? - kérdezte Karen érdeklődve.

Niall nem figyelt a kérdésre, Liamet bökdöste az asztal alatt, közben egy percre sem vette le rólam a szemeit.

- Ki kell mennem egy percre - állt fel idegesen a szőke, majd nem törődött az aggódó pillantásokkal, kiviharzott a konyhából a nappaliba. Mikor elment mellettem nem nézett rám, de tudtam, hogy követni fogom. Így is volt, Niall felvette a kabátját, felkapta a kocsi kulcsot és kilépett a csípős hidegbe és egyenesen az autójuk felé sietett.

- Várj már! Hova mész? - kiáltottam utána.

- Gyere!

Beült a vezető ülésbe én pedig az anyós ülésre helyezkedtem el miután beléptem az autóba.

- Sajnálom - szólaltam meg másodpercek múlva, de ő csak a szélvédőt bámulta meredten, ahogy az esőcseppek azon versenyeztek melyikük ér előbb célba.

- Sajnálod? Egyedül hagytál! Legalább szólhattál volna, hogy elmész! Tudod mióta kereslek? Voltam Harry-nél, Liam-nél, sőt Louis-nál és Zayn-nél is. Mindenhol hívtalak, Louis és Zayn azt hitték megőrültem! Végső elkeseredettségemben jöttünk ide, ráadásul azért mert Liam javasolta.

- Ne haragudj rám, de...

- Te nem akarod, hogy Harry emlékezzen? Ez a csaj elveszi az eszét! Mintha megbabonázta volna!

- Figyelj rám Niall! Szerinted jobb lesz Harrynek ha újra emlékezni fog rám? Nem! Én nem akarom, hogy szenvedjen! Jobb így - hajtottam le a fejem, de még én magam sem hittem el, hogy ezt szeretném, nemhogy Niall.

- Befejezted? - szólt rám erélyesen, soha nem láttam még ilyen dühösnek. - Elmondanád miért maradtál a Földön? Mert ugye nem azért, hogy csak figyeld őt, volt terved, nem de?

- Volt, de már mindegy - most már én követtem az esőcseppek útját, nem akartam a szemeibe nézni.

- Nem mindegy! És tudod miért nem? Mert ez a csaj tönkreteszi őt! Úgy rátapadt mint egy pióca, és egyfolytában ellenünk beszéli! Segítened kell!

- De hogyan Niall? Azt sem tudja ki vagyok!

- Ahogy eddig is, férkőzz az álmaiba, mutasd meg neki mennyire szerelmesek voltatok, vagy tudom is én, de velünk kell jönnöd!

- Talán igazad van, de én nem akarom szenvedni látni - néztem kék íriszeibe.

- És azt hagynád, hogy egy ilyen szőke picsa kihasználja?

- Nem - mondtam halkan.

- Figyelj, nem muszáj fájdalmat okoznod Harrynek, ha nem akarod, hogy emlékezzen rád akkor ilyen téren ne próbálkozz, viszont ezt a csajt kikészítheted! Ügyes vagy te - küldött felém egy fél mosolyt biztatóan.

- Legyen, veletek megyek - bár nem teljesen Niallék miatt akartam visszamenni, amúgy is tervben volt, hogy nem maradok itt sokáig, de látni akartam őt.

Visszatértünk a házba, Niall ügyetlenül elmutogatta és eltátogta Liamnek, hogy a házban vagyok és, hogy velük megyek. Mind a két fiúval madarat lehetett volna fogatni. Ezután megvacsoráztak bőségesen, hogy a visszafelé úton még véletlenül se legyenek éhesek. Apáék nagyon furcsállták ezt a látogatást, de jobban örültek annak, hogy végre meglátogatta őket Liam.

Mikor elbúcsúztak én is megérintettem Karenéket, bár nem érezték, mégis muszáj volt megtennem. Talán most láttam őket utoljára, kitudja mi történik az elkövetkezendő 11 hónapban...

*

Mire Niallhoz értünk már javában éjszaka volt, így már nem látogattuk meg Harryt, a két fiú megágyazott magának, és aludni tértek, én pedig azon gondolkoztam, hogy vajon érdemes lenne-e a kórházba menni, de végül lebeszéltem magam... majd holnap...

Reggel korán akartunk Harryhez menni, ezért én voltam Niall ébresztőórája és hétkor már a fülébe duruzsoltam, hogy ébredjen fel. Nagy nehezen felkelt a két fiú és nyolc körül már a kórházban voltunk, a folyosón ült Zayn és Jane, gondoltuk, hogy Louis pedig Harryvel van a szobában, de nem így volt.

- Hát ti? - kérdezte Liam tőlük.

- Titeket vártalak - forgatta meg a szemeit Zayn, Jane-re utalva, láttam rajta, hogy ő sem szimpatizál  a lánnyal.

- És Harry?

- A temetőben van.

- A temetőben? Mit keres ott? - kérdezte Niall és sunyin rám nézett.

- Louis elmondta neki Roxyt. Mindenképpen kiakart menni hozzá, hátha eszébe jut valami.

- Basszus! Direkt megkértelek rá titeket, hogy ne járjon el a szátok! - nézett Zayn-re dühösen Niall.

- Nem én voltam, haver! Louis mondta el neki! És tudod miért! Nem bírta már! - rángatta szemeit Jane felé.

- Jó, megértem - mondta halkan Niall.

- Itt vagyok én is! Hallok mindent! Inkább haza megyek, de jó ha tudjátok, engem semmivel nem tudtok  Harry közeléből eltávolítani! - fújtatott Jane.

A három fiú némán bámulta ahogy a szőke hajú lány elviharzott, de nem is bánták.

- Végre - fújta ki a levegőt Zayn. - Harry nem engedte, hogy vele menjen, a nyakamon hagyta.

- Menjünk utána, egyáltalán tudja hol a sírod? - nézett rám Niall, mire Zayn egyik szemöldökét felemelve pislogott.

- Niall, honnan tudjam? - vágtam vissza. - De induljunk - forgattam a szemeimet.

Természetesen nem akartam megvárni a fiúkat, szuperképességemet kihasználva termettem egyik pillanatról a másikra a temetőbe. Lassan lépkedtem a sírom felé. Ami már nem volt egy darab földkupac, helyette márvány lappokkal körbevett csodaszép sír fogadott. Nevemet gyöngybetűvel rótták bele és egy kisebb idézetet és az évszámokat :

Roxy Atkins
1992-2013
Születés, élet, halál,
Mind kijárt nekem,
S hogy Te mellettem voltál,
Egy világ volt így velem.

Harry a síromon ült, mikor mellé értem szemei többször az idézeten siklottak végig. Talán legbelül tudta, hogy ez neki szólt. Bárki is találta ki azt, hogy ez kerüljön a kövemre, beletrafált. Harry a világot jelentette nekem, mellette nem volt szükségem semmire, az, hogy velem volt feledtetett minden kínt, nekem Harry felért a világ hét csodájával, szerelmeknek szerelmével. De vége lett.

- Louis azt mondta nagyon szerettük egymást, akkor miért nem emlékszem rád? Roxy - ízlelgette a nevem. - Csodaszép lány voltál - nézte mosollyal az arcán a kis képet amit a kezében tartott, gondoltam Louis adta neki.

- Mert nem akarsz magadnak több fájdalmat okozni amit megértek - válaszoltam neki, de nem hallotta meg.

- Miért szeretek most mást? Ha erre a képre nézek, csak egy lányt látok, nem a szerelmemet, nem ismerlek - suttogta maga elé. - Ha most hallasz bocsáss meg nekem, nem tudom miért alakult így ez az egész, de azt hiszem oka van. Louis azt mondta rettenetesen szenvedtem miattad. Lehet te akartad ezt? Lehet te intézted így, hogy elfelejtselek? - pár pillanatra elhallgatott, majd folytatta. - Jó ember lehettél, és ha ezt te akartad így most, akkor te csak angyal lehetsz, levettél a vállaimról egy nagy súlyt. És itt előtted, biztosítalak arról, hogy megkönnyebbültem, nem érzek fájdalmat. És azt hiszem ez jó, mégis bűntudatom van, hogy mást szeretek.

- Ne legyen bűntudatod szerelmem, nem te tehetsz erről. Sőt a lelkem mélyén örülök, hogy így alakult. Ha boldog vagy én is az vagyok - egyik kezemet a vállára raktam, és egy aprót szorítottam rajta. Ő odakapta egyik kezét, és végig simított azon a vállán.

- Hát itt vagy - mosolyodott el lágyan, nem tudtam, hogy tényleg elhitte, vagy csak nyugtatta magát.

- Mindig itt leszek neked Harry... vagyis még egy ideig. De hidd el örökké szeretni foglak. A pokolban is.

- Most mennem kell, nem tudom vajon látjuk-e egymást valaha, de ha igen én leszek a legboldogabb, hogy megismerhetlek. Öröm lesz megismerni a legönzetlenebb angyalt a világon. Viszlát Roxy - végig simított a sírkövemen, az én szemeimből előtörtek a könnyeim és sírtam. Elveszítettem őt, elveszítettem azt a valamit ami még ragaszkodott hozzám. A lelkét, ami már nem az enyém, és soha nem szerezhetem vissza.