7.Rész -Ébredj-

Sziasztok. Wow! Rengeteg kommentet kaptam az előző részhez, talán 35 darabot. Nagyon büszke vagyok rátok. Köszönöm szépen, nagyon boldog voltam mikor olvastam a soraitokat. Most tényleg komolyan mondom, ez a rész elég gyenge lett, de talán megértitek a végére miért. :)

 Köszönöm, hogy vagytok nekem. <3

A halál nem a legrosszabb. A legrosszabb a tartós szenvedés, a folytatódó iszonyat.

Néha elgondolkozol mi miért is történik veled. Ki az aki befolyásolni tudja a körülöttünk lévő dolgokat? És ha létezik ez a valaki miért pont úgy alakítja a sorsunkat?

Miért kellett meghalnom? Miért kellett úgy leélnem az életem, hogy alig volt benne boldogság? Másnak miért könnyebb? Ráadásul halálom után is tevékenykedik valaki körülöttem. Miért kínoz? Miért kínzol Istenem?

*

Hiába éreztem kezeit vagy leheletét a bőrömön, nem mertem elhinni, hogy tényleg lát és érez. Ez lehetetlen.

- Fordulj meg, kérlek - hajolt a fülemhez.

- Félek Harry, ez nem lehet a valóság, én... én meghaltam!

Szemeimet szorosan zártam össze ahogy maga felé fordított, fejemet lehajtottam, de Ő sem tétlenkedett, megfogta az állam és felemelte. Minden egyes érintését mélyen elraktároztam magamban. Ha ez csak a képzelet szüleménye, akkor mindig emlékezni akarok rá.

Nem siettetett, hagyta, hogy magam legyek úrrá a félelmeimen. Egyik kezét oldalamon simította végig, másik kezét még mindig államon pihentette. Pillanatokig csak hallgattam lélegzet vételeit, szívem nagyokat dobbant annyira izgultam. Végül átadtam magam az érzésnek, kezeimet meztelen hátán fontam körbe. Szuszogása egyre mélyült, fejemet felemelte majd forró ajkait az enyémre tapasztotta. Szemeimet még ekkor sem mertem kinyitni, viszonoztam a csókját bármennyire is féltem, hogy ez nem a valóság. Hiányzott... annyira hiányzott az érintése, végre érezhettem Őt. Soha nem akartam őt elengedni karjaim közül, bárcsak örökké így maradhatnánk. Csak mi ketten...

- Annyira hiányoztál - suttogta.

- Te is, ha tudnád mennyire.

- Most már rám nézhetsz. Itt vagy velem, ne félj - szólt kedvesen.

Kézfejét végig simította az arcomon, így is biztatva engem. Megfogtam a kezét és ráemeltem a tekintetem. Gyönyörű volt mint mindig, mégis azt hittem elájulok annyira boldog voltam. Tényleg rám nézett, végre nem látott át rajtam. Régen láttam azt a mosolyt ami elterült az arcán, szemeimbe könnyek gyülekeztek, de nem volt helye a sírásnak, végre tényleg együtt lehettünk.

- Ne sírj édesem, végre itt vagy velem és csak ez számít - vigasztalt.

- De Harry, ez nem lehet igaz, én nem térhetek vissza. Valaki játszik velünk...

- Nem számít, csak az, hogy újra együtt vagyunk. Gyere, mindenkinek tudnia kell, hogy élsz! - húzott az ajtó felé.

- Még ne... kérlek... hadd maradhassak veled egy kicsit. Olyan rég óta várok erre a pillanatra, csak egy napot várj, kérlek.

Nem szólt egy szót sem csak elmosolyodott, magához húzott, mélyen belenézett a szemembe, majd újra megcsókolt. De sokkal szenvedélyesebben mint előtte. Önkéntelenül fontam karjaimat a nyakára, szorosan tartottam, nem akartam Őt elengedni. Azt a kis helyet is megszüntettük magunk között ami volt, érezni akartuk egymást.

Könnyedén felkapott az ölébe, lábaimat dereka köré kulcsoltam. Pillanatokkal később gyengéden lerakott az ágyra, egy másodpercre sem váltunk el egymástól, érezni akartam mindenét. Végre az enyém lehetett, minden emberi öröm újra elevenen cikázott bennem. Nem tudtam hogyan lehetséges, de abban a pillanatban nem is érdekelt. Csak Ő...

*

- Olyan kihalt minden, hova tűntek az emberek? - kérdeztem tőle, miközben a Temze partjára tartottunk.

- Biztos alszanak, már este van. De kit érdekel? Az a lényeg, hogy mi együtt vagyunk - megszorította a kezem, majd ismét az útra koncentrált vigyorogva.

Fura volt, hogy alig láttunk egy lelket is az utcán, de igaza volt Harrynek, minden más felesleges ha együtt vagyunk. Nem sokára megálltunk a parkolóban, majd kézen fogva indultunk el a nyár végi kellemes időben a parton. Még mindig alig hittem el, hogy mindaz ami történik az a valóság. De éreztem Őt, és tényleg látott.

- Láttam mit tettél magaddal miután.. meghaltam. Mindig veled voltam, ezt jó ha tudod. Nagyon féltettelek - törtem meg a csendet.

- Tudom, hogy nem volt helyes, de máshogyan nem tudtalak elfelejteni. Fájt, hogy nem voltál velem. De ígérem most már minden a régi lesz. Itt vagy velem és ezután minden tökéletes lesz.

- Szeretlek, nagyon nagyon... - néztem a szemeibe.

- Én jobban - suttogta a fülembe, mire csak elmosolyodtam.

*

Haza érve Harry megéhezett, mikor ezt megemlítette nekem is korogni kezdett a gyomrom. Régen éreztem már ezt. A hűtőben találtunk egy egész doboz csirkecombot, mind a ketten meglepődtünk.

- Úgy emlékeztem semmi sincs a hűtőben - szólt Harry.

- Biztos Niall volt, nem akarta, hogy éhen halj - nevettem.

Azon nyomban neki is láttunk a combok elpusztításának.

- Hmm ez isteni. Nem tudod milyen érzés egy hónap után enni. Annyira hiányoztak az ízek - beszéltem teli szájjal, mire Harry csak kinevetett.

- Roxy, kérdezhetek valamit? - nézett rám komolyan.

- Persze.

- Milyen... halottnak lenni?

Meglepődtem a kérdésén. Ezen eddig még én sem gondolkoztam el. Annyira fura volt a helyzet, tegnap még szellem voltam, ma már ismét ember, egyre jobban bűzlött nekem ez az egész.

- Hát, fájdalmas - nyögtem ki végül.

- Fájdalmas? - nézett rám értetlenül.

- Igen. Hiába haltam meg, szenvedtem. Itt voltam veled, és nap mint nap láttam mit teszel magaddal. Segíteni próbáltam, de te nem hallottál meg. Előttem tetted tönkre magad. Minden miattam volt és ez fájt. Fájt azt látni, hogy szenvedsz...

- Sajnálom - sütötte le a szemeit.

Ezután csendben ettünk tovább, nem hozta fel többé a témát, talán elgondolkozott azokon a dolgokon amiket tett.

Lassan vége volt a napnak, olyan gyorsan eltelt. Ha vele vagyok minden olyan hirtelen elmúlik. Vele repül az idő.

Beálltuk a zuhany alá, percekig csak folyattuk magunkra a vizet egymást nézve. Gyönyörű volt minden pillanat amit vele tölthettem. A víz cseppek izmos testét sebesen szántották végig. Tökéletes volt. Átöleltem őt, az sem érdekelt, hogy egymáshoz tapadtunk, sőt bárcsak így történne, akkor soha nem kellene tőle elválnom.

Belebújtam egy selyem hálóingbe, majd Harry mellé az ágyba.

Fejemet meztelen mellkasára hajtottam, hallgattam egyenletes szívverését. Kezeimmel átöleltem Őt, minden pillanatot magamba szívtam, nem akartam elfelejteni. Soha. Egy idő után megnéztem, hogy alszik-e, aggódtam...

- Nem tudsz aludni? - kérdezte.

- Harry... úgy félek. Félek attól, hogy ez nem a valóság. Félek, hogy reggel már nem fogsz engem látni. Nem érinthetlek meg.

- Ne aggódj, ha kell egész este nem hunyom le a szemeimet. Nézni foglak. Vigyázok rád - mosolygott.

- Ígérd meg, hogy látni fogsz - összezártam a szemeimet, hogy ne törjenek elő a könnyeim. - Kérlek.

- Ígérem.

Jó éjt csókot lehelt ajkaimra, majd lenyugodtam ahogy simogatta a fejem, féltem elaludni, féltem, hogy mindez csak álom volt...

*

Reggel hangos telefoncsörgés ébresztett fel. Nem nyitottam ki még a szemeimet, csak a másik oldalamra fordultam.

- Harry vedd már fel - dünnyögtem.

Másodpercekkel később beleszólt a telefonba.

- Ébresztő! Itt vannak a srácok is! Már itt vagyunk az ajtód előtt - hallottam Liam hangját a vonal túlsó végéből.

- Mindjárt megyek, egy perc, addig gyertek be, van kulcsotok nem? - válaszolt álmosan.

Kinyitottam a szemeimet, de nem a hálóingem volt rajtam, ugyanaz a ruha amiben nap mint nap bolyongok. Megijedtem, Harry rám sem nézett, pedig azt mondta vigyázni fog rám.

Újra szellem voltam, nem értettem a körülöttem lévő dolgokat. Mi volt ez az egész?

Hadonásztam előtte de semmi jelét nem adta, hogy lát engem. Felkapta magára a ruháit, majd megindult az ajtó felé, de én még mindig előtte próbáltam felhívni magamra a figyelmet mikor sietve átlépett rajtam. Akkor tudatosult bennem igazán, hogy ami történt az nem volt igaz.

Utána siettem, a nappaliban ott volt az össze fiú. Próbáltak magukra mosolyt varázsolni, féltek Harry reakciójától. Mostanában nem volt beszámítható.

- Jól vagy haver? Olyan... nyúzottnak tűnsz - ölelte át elsőként Louis.

- Persze, csak... csak volt egy fura álmom. Nem lényeges. Ráadásul Taylor is betoppant az éjszaka közepén. De kidobtam...

- Roxyval álmodtál? - kérdezte félénken Liam.

- Igen... visszajött hozzám. Olyan... olyan szép volt... - érzékenyült el Harry.

Szóval egy álom, egy olyan álom amit mind a ketten megéltünk. Emlékszik arra amit mondtam neki? Elhitte, hogy vele vagyok akkor is ha nem lát? Vagy csak egy álomnak fogta fel az egészet?

Azt hittem van remény, rájöhettem volna hamarabb is, hogy ez csak a képzelet szüleménye volt. De mégis hogyan tudtam álmodni, ráadásul úgy, hogy Ő is ugyanazt álmodta? Meg kell tudnom mi ez az egész...