Prológus

 Sziasztok. Itt is van a második évad Prológusa, nem lett valami nagy szám, remélem azért olvasható. Hetente fogom hozni a részeket, sajnos már nem lesz időm sűrűbben, az első rész szombatra várható. Jó olvasást, kommentelni ne felejtsetek el. :)

Mikor azt hiszed mindennek vége, akkor döbbensz rá, mennyi minden van még előtted. Az élet elmúlásával, nem biztos, hogy véget ér a szenvedés vagy a boldogság. Ha olyan emberek mellett lehetsz halálod után is akiket szerettél, még akkor is ha nem látnak téged az többet ér mindennél. Terelheted az útjaikon, megvédheted őket a rossztól, vagy vigaszt nyújthatsz nekik annak ellenére, hogy nem látnak téged.

*

Sokat gondolkodtam mi lesz velem azután ha meghalok, mindig a jól bejáratott sztori jutott az eszembe. Meghalok és felkerülök a Mennyekbe, találkozom Istennel, majd odafentről nézem a szeretteimet, sőt ha minden a mende-mondák szerint van, még szárnyakat is kapok.

Ha a halálom jutott az eszembe, mindig próbáltam pozitívan felfogni a dolgokat, egyszer úgy is találkozom azokkal akiket a Földön hagytam. Ha boldogak én is az leszek. Bár néha önző módon magamra gondoltam, arra, miért kell olyan korán elhagynom őket. Még annyi minden állt volna előttünk, ami nem adatott meg nekünk. Fiatalon haltam meg, életem fénykorában. Ez nem volt igazságos. De ki vagyok én aki megítélheti mi az igazságos és mi nem?! Hiszem, hogy van egy felettünk álló dolog vagy személy aki alakítja a sorsunkat, valami miatt nekem is idő előtt el kellett hagynom a Földet. Bízom benne előbb-utóbb megkapom minden kérdésemre a választ.

Minden féle érzés kavarog bennem, talán találkozom azokkal akik már meghaltak? Találkozom anyával? Vagy éppen Monával vagy Hannah-val? Mit mondok majd nekik? Haragszanak rám? Vagy ilyen érzés nincs is ott ahol most Ők vannak? Félek az előttem álló úttól, félek a hátam mögött hagyott életem miatt is. Félek, hogy akiket itt hagyok, szenvednek majd.

Érzem, hogy mennem kell, valami hívogat, egy energia húz magával. De nem bírok elszakadni az előttem elterülő látványtól, Harry élettelen testemen zokog, a családom megtörten öleli egymást. A fiú akit szerettem, ordítva kiabálja a nevem, nem érti miért hagytam itt. Fáj őket így látni, úgy, hogy nem mondhatom nekik, hogy velük vagyok. Nem látnak.

Miért nem múlnak el az érzéseim, most, hogy már csak egy lélek vagyok, egy megfoghatatlan dolog? Miért van az, hogy fáj ott ahol a szívemnek kellene lennie? Miért van az, hogy legszívesebben ordítanék? Miért?

Ahogy nézem a szeretteimet, megjelent egy fénycsóva mellettem. Szinte éreztem ahogy húz magához, és hívogat, én mégis ellenálltam. Nem akartam Őket itt hagyni.

Odaléptem apámhoz, próbáltam megfogni a karját, de kezeim áthatoltak rajta mintha csak levegő lennék. Sőt annál rosszabb, a levegőt érzi, engem nem. Kétségbe esve kapálóztam, nem akartam, hogy a fény magába szippantson. Percekig ellenálltam, közben Harry és a családom kisétált a műtőből, egyedül hagyva élettelen testemmel. A hívogató fény egyszer csak alább hagyott a csalogatással, és eltűnt.

Egy fura érzés kúszott a fejembe, még nem mehetek el, nem tudnám őket itt hagyni, itt kell maradnom. Egyből arra gondoltam, hogy a fény eltűnésével elszalasztottam a lehetőséget. Nem mehetek a Mennyekbe, talán soha. Bántott a dolog, viszont örültem is, hogy a szeretteim mellett maradhatok, még ha nem is látnak.

Az ajtó felé sétáltam, próbáltam kinyitni az ajtót de nem ment, a kezeim megint áthatoltak az anyagon, ezért megpróbáltam azt, mint amit a hülye filmekben is csinálnak ilyenkor. Kiléptem a szobából az ajtón keresztül. Hirtelen bántotta a szemem a világos folyosó, a műtő nagyon sötét volt ehhez képest, szemeim elé kaptam a kezem és futottam az emberek között, mindenki el volt foglalva a maga bajával, volt olyan is akin egyszerűen átfutottam, de már nem lepődtem meg ezen.

Megálltam ott ahol a szüleim, a barátaim és Harry is ücsörgött, mindenki zokogott és ölelte a másikat. Szörnyű volt ezt látni.

Odasétáltam Harryhez, rátettem vállára a kezem, azt éreztem mintha sikerült volna megérintenem Őt, de nem reagált, fel sem nézett kezeibe temetett arcával. Mellé guggoltam, szemeimet szúrták a könnyeim. Szívem ami mindenről tehetett, az eddiginél is jobban fájt. Szenvedtem attól amit láttam. Mindenki miattam volt ilyen összetört. Előttem volt az a fiú, akiért mindenem odaadtam volna, mindig vidám volt, mosolygós. A mosolyát szerettem a legjobban. De most, szemeiből süt a szenvedés, a fájdalom, ez mind miattam van.

Nem is tudom, hogy jól jártam-e azzal, hogy a Földön ragadtam, meddig maradhatok egyáltalán? Meddig bírom nézni a családom fájdalmát? Jobb lesz valamikor nekem is? Vagy örökre szenvedésre vagyok kárhoztatva? Örökké szellem leszek, egy eltévedt lélek?