42.Rész -Örökkön örökké-

Sziasztok elérkeztünk az utolsó részhez, nagyon sajnálom, hogy vége van ennek a történetnek, nagyon a szívemhez nőtt, úgy ahogy még néhány embernek, aminek nagyon örülök. Most még nem búcsúzkodom,majd holnap az epilógusnál. :) Írjatok nekem néhány sort, kíváncsi vagyok ki hogyan képzelte el az utolsó részt, kinek tetszett kinek nem. :) Jó olvasást. A zenéket nagyon ajánlom közben halkan hallgatni.

Harry szemszöge.

El sem tudom hinni hogy van esély, erre vártunk hetek óta. Csak arra hogy megcsörrenjen a telefon és közöljék a hírt, hogy hozzák az új szívet Roxynak. Az életem odaadnám ha még egyszer egészségesnek láthatnám, úgy mikor megismerkedtünk. Órák kérdése és ideér a szív, remélem Roxy kibírja ezt a kis időt, mert percről percre romlik az állapota. Szörnyű nézni azt, hogy akit szeretsz ilyen hamar elhagyja az ereje. Hetekkel ezelőtt egy energiával teli lányt tudhattam magam mellett, de ma azért kell imádkoznom hogy megélje a műtétjét. Szorosan fogtam puha kezeit, de már nem éreztem olyan melegnek, és ez megrémisztett. Nem akartam, hogy idő előtt itt hagyjon engem, nem engedhettem, ő a mindenem.

- Roxy kérlek maradj velem, nyisd ki a szemed, had csodálhassam meg újra mosolyod, kérlek! - lehajtottam fejem a kezeire.

Semmi jelet nem adott hogy hallana, annyira aggódtam,reméltem, hogy kibírja azt a pár órát amíg ideér a donor. Az ajtó nyitódása zavart meg a gondolataimban.

- Harry, gyere, Apa jön be most, pihenj egy kicsit! - szólt Liam megtörten.

- Nem akarom itt hagyni! - mondtam dühösen.

- Tudom Harry, mi is ugyanúgy aggódunk ahogy te, de most Apa szeretne vele lenni.

Nem akartam húzni az időt, minél hamarabb engedtem, hogy Geoff bejöhessen annál hamarabb jöhetek vissza.

- Oké, megyek.

Leheltem egy csókot Roxy homlokára és a fülébe suttogtam, szemeimet szorosan összezártam, nem akartam egy könnycseppet sem szabadjára engedni.

- Pár perc és jövök szerelmem, tarts ki.

A folyosón összetalálkoztam Geoffal, szemei még mindig kisírva néztek rám, egy biztató váll veregetést kaptam, és szótlanul elmentünk egymás mellett. A váróban már mindenki ott ült, üdvözöltem őket, majd Louis mellé ültem le, próbáltunk nem az előttünk álló órákra gondolni, de nagyon nehéz volt. A hír hogy úton volt a szív, mindenkiben nagy reményeket keltett.

- Hogy van Roxy? - kérdezte Louis és El egy emberként.

- Sajnos nincs jól, még mindig - lehajtottam a fejem.

- Ne aggódj Harry, a szív időben ide fog érni! - ölelt át Karen.

- Annyira de annyira szeretném hogy igazad legyen, de egyre rosszabbul van, már rákötötték a lélegeztető gépre is! - csuklott el a hangom, de erőt vettem magamon és nem adtam ki magamból a sírást.

- Azt mondta az orvos ha minden jól megy 5 óra alatt ideérnek a szívvel - szólt közbe Liam.

- Lehet túl sok idő Roxynak - suttogtam.

- Dehogy is, kérlek Harry légy optimistább, minden jól fog alakulni hidd el! - nyugtatott Louis is.

Ezután a négy fiú, Louis, Zayn Niall és Liam, megöleltek. Nagyon jól esett, szükségem volt a jelenlétükre, nem bírtam volna egyedül.

Nem sokára Geoff ismét megjelent a váróteremben, én persze egyből indulni akartam, de megállított azzal, hogy éppen vizsgálják Roxyt. Újra ideges lettem, mellette kellett lennem, talán ezek voltak az utolsó együtt töltött óráink. Nem szabadott egy percet sem elvesztegetnünk. Mellette akartam lenni minden pillanatban, minden keserves pillanatban.

Úgy fél órával később az orvos jelenet meg előttünk, kezeiben papírokat szorongatott.

- Beszélhetnénk Mr és Mrs Payne?

- Nyugodtan mondja, itt mindenki tudhat a lányom állapotáról - bólogatott Karen.

- Hát jó, ahogy kérik. Szóval újból megvizsgáltuk Atkins kisasszonyt, és sajnos nincsenek jó híreink. A szíve nem biztos, hogy kibírja a donor megérkezéséig.

Csak magam elé meredtem, szinte éreztem ahogy megkövül az összes végtagom, tudtam, hogy ez lesz. Hallottam Karen és Eleanor kétségbe esett sírását, de nem tudtam most velük törődni, a szívem ordított, nem akartam Roxyt elveszíteni, az nem lehet, hogy így érjen véget.

- De tudniuk kell, mi mindent megteszünk hogy életben tartsuk addig! - hangzott a sablon szöveg.

- Köszönjük Doktor Úr! - szólt halkan Geoff.

- Még lenne egy fontos dolog amit jó ha tudnak. Tudom, hogy ez is rettentően fájdalmas a számukra, de ha meg is érkezik a donor szív, nem biztos hogy a teste kibírja az operációt. Ezzel tisztában kell, hogy legyenek.

Még egy tőr döfés a lelkembe, szétnéztem a barátaimon, és mindenki halkan nézett maga elé, Louis El-t vigasztalta. Geoff Karen-t ölelte, a fiúk becsukott szemmel dőltek összekulcsolt kezeikre. Látnom kellett őt, rohantam ahogy a lábaim bírták, szinte betörtem a kórterem ajtaját, abban reménykedtem titkon, hogy ott fog várni mosolyogva, egészségesen. De miket képzeltem, hisz még mindig élettelenül feküdt előttem.

Ajkaimba haraptam, így akartam a könnyeimet visszatartani, de már nem tudtam, a torkomba lévő gombóc nem tudott tovább nőni. Egy gyenge pillanatban megeredtek a könnyeim, fejemet Roxy kezeire hajtottam és zokogtam, az összes fájdalmam kijött amit eddig elnyomtam magamban.

- Annyira szeretlek, kérlek ne add fel - mondtam halkan.

- Küzdeni....fogok.....érted! - válaszolt Roxy.

El sem hittem hogy felébredt, és egyedül veszi a levegőt, rám mosolygott, de ez a mosoly annyira gyenge volt, nem az amit megszoktam tőle, mégis olyan gyönyörű volt.

- Szerelmem, pár óra és itt a donor, kérlek harcolj! - mondtam boldogan.

- Szeretlek Harry....kérlek...maradj velem....félek, mondd meg Monának, hogy..... nem akarok vele menni, küldd el! - suttogta akadozva, és legördült egy könnycsepp az arcán.

- Nem lesz semmi baj, minden rendben lesz. Szeretlek életem! - letöröltem könnyeit. - Roxy ébren vagy még?

Újra lezárta szemeit, nem szólt többet hozzám. Csak szorítottam és szorítottam a kezét, egy fájdalmas gondolat kúszott a fejembe, talán ezek voltak az utolsó szavai felém. Néztem ahogy a lélegeztetőgép újra felemeli a mellkasát, és hallgattam a gépek zúgását, nem mertem belegondolni mi lesz azután ha itt hagy engem. Még a gondolatától is féltem. Monát látta maga előtt, ez nem jelentett jót, reméltem az egészet csak a fejében képzelte el, de sajnos ha valaki a halála előtt egyik hozzátartózóját látja, az nem jó jel. Féltem. Újra puha kezeire tettem le a fejem, elakartam űzni a fejemből a rossz gondolatokat.

*

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de arra keltem fel, hogy Liam ütögette meg a vállam.

- Harry kelj fel!

- Mi az?

Hátra néztem és ott állt Karen és Geoff is, akik a szemüket törölgették.

- Mi történt? - szóltam szomorúan.

- Az előbb bent járt az orvos, és azt mondta meg kell újra vizsgálniuk Roxyt. A szív egy órán belül itt lesz.

Újabb csókot leheltem ajkaira, majd lassan kibotorkáltam a szobából, utánam Geoff és Karen jöttek sírva egymásba kapaszkodva. Imádkoztam, hogy minden rendben legyen. Ki kellett bírnia ezt az egy órát. Nem adhatta fel előtte, nem lehet.

Idegesen járkáltam a srácok és Geoffék előtt. Észre sem vettem, hogy kezeimet tördeltem. Louis állt fel és leültetett maga mellé. Szótlanul telt a várakozás. Legszívesebben berohantam volna, nem tudtam mi folyik bent ilyen sokáig. Nagyon aggódtam ahogy a többiek is.

A folyosón meghallottuk a lépteket. Tudtuk, hogy az orvos az. Mindenki felállt a helyéről és kíváncsian Őt fürkésztük. Arcán látszott, hogy nincs minden rendben.

- Mi a baj doki? - kérdeztem idegesen.

- Sajnos nagyon gyengén ver a szíve. Ha ide is ér a szív, nem bírná ki az operációt.

- Szóval megfog halni? - szólt Karen könnyeivel küszködve.

Az orvos körbenézett rajtunk, és közelebb lépett Geoffékhoz. Rátette egyik kezét Karen vállára és a szemébe nézett.

- Igen.

Összetörtem ezt az egy szót meghallva. Az nem lehet, hogy meghal. Ilyen szó nincs is. Nem halhat meg. Ő az enyém. Nem mehet el tőlem. Egy erős mozdulattal a hajamba túrtam, és éreztem ahogy a vér felszökik a fejembe. Majd magamban motyogni kezdtem.

- Az nem lehet! Nem halhat meg! Ő nem hal meg!

- Harry nyugodj le! - ölelt át Liam.

- Nyugodjak le? Roxy meghal felfogtad?! - ordítottam.

Mindenki meglepetten nézett rám. Én vissza rájuk. Mikor a kisírt szemekkel összetalálkoztam, akkor jöttem rá igazán, hogy nem csak nekem fog hiányozni Roxy. Rajtam kívül még nagyon sok embernek.

- Bocsássatok meg, csak nem tudom felfogni - mondtam magam elé.

Karen ölelt meg elsőként majd sorra a többiek. Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyet át kell éljek. Ez a legborzasztóbb élményem. Nem akarom Őt elveszíteni.

- Elbúcsúzhatunk tőle? - hallottam Geoff kétségbe esett kérdését.

- Persze 1 perc és jöhetnek.

Elindult az orvos, de alig tett meg néhány lépést, az egyik nővér szaladva közelített felé és ezt ordította;

- Doktor Úr. Megérkezett a donor!

Mindenki megörült egy pillanatra, de fájdalmas volt a felismerés, hogy már nincs esély még így sem. Engem még sem hagyott ez nyugodni. Mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy Roxy éljen. Odasiettem az orvoshoz és magabiztosan megszólítottam.

- Műtse meg a barátnőmet!

- De...

- Nincs de doktor Úr! Műtse meg!

Az orvos nagy szemekkel Geoff-ra nézett. Én is rápillantottam. Szemeit törölgette, majd megszólalt.

- Ha van esély akkor térden állva könyörgök Önnek, mentse meg a kislányomat! - Geoff térde ereszkedett mindenki előtt.

- Kérem álljon fel! Talán van egy nagyon kicsi esély. De ez annyira kicsi. Kérem értsék meg, sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy feladja a műtét közben!

- Ha 1% esélye is van, akkor már van értelme a műtétnek! - léptem hozzá közelebb.

Gondolom nem akart ellent mondani, bólintott és kiáltott a nővéreknek, hogy készítsenek mindent elő a műtéthez. Egy kő esett le a szívünkről, talán életben fog maradni. Mindent meg kell tennünk, hogy túlélje. Meg kell próbálni.

Bíznunk kellett a műtét sikerességében. Muszáj élnie, nem hagyhat itt minket, most, hogy minden rendeződött. Vele akarom leélni az életemet. Azt akarom, hogy kicsi Harry-k és Roxy-k szaladgáljanak körülöttünk. A halálával nem érhet véget.

Már így is éjszaka volt, mikor a szívet meghozták. A műtétet előre láthatóan 8 órásra tervezték. Mindenki fáradt volt a szomorúságtól és egyébként is, a legtöbbünk napok óta alig aludt valamit. Roxy szerencsésnek mondhatja magát, hogy ennyien szeretik és aggódnak érte. Biztos vagyok benne ha látná ezt, örülne. Mindig is egy családra vágyott. 18 évig egyedül kellett szembenéznie az élettel. De kapott egy családot, barátokat, és megkapott engem is. De nem neki kell ezért hálásnak lennie hanem nekem. Nekem kell megköszönnöm, hogy velem volt. Általa sokkal jobb ember lettem, megváltoztatott.

 Rájöttem arra, hogy az élet nem csupán szórakozásból áll és érzelem mentes tettekből. Ráébresztett arra, hogy akit szeretünk azt feltétel nélkül kell szeretni, és arra is, hogy nem szabad elpazarolni egy órát sem, sőt egy percet sem azzal, hogy haragudjunk valakire, mert soha nem tudhatjuk mikor beszélhetünk vele utoljára. Felnőttem, már nem a gyerekes nőcsábász Harry Styles vagyok. Megkomolyodtam. 19 évesen ideje volt, de nem így. Szerettem volna még hülyéskedni Roxy-val, szerettem volna futni vele plázákban a rajongók elől, szerettem volna minden reggel csókkal ébreszteni és ágyba vinni neki a reggelit. De erre nem sok esély van. Bárcsak minden rendben lenne és mosollyal térne vissza hozzánk a hírrel az orvos, hogy túlélte.

Mindenki megtörten pihent a másik vállán, idegesen vártuk az operáció végét, egy örökké valóságnak tűnt az az idő amit bent töltöttek az orvosok Roxy-val a műtőben. Nem tudtam másra gondolni csak arra, mi lesz velem ha meghal. Már előre sajnáltam magam és ez undort keltett magam iránt. De miért teszi velünk ezt Isten? Miért azokat veszi el akik megérdemelnék az életet? Ez igazságtalanság. Szép jövő állna előttünk, és ez egy hajszálon múlik most. Nem akartam, hogy úgy kelljen innen távoznom, hogy Roxyt nem vihetem magammal. Fájt, rettentően fájt a gondolat ami a hiánya keltett bennem. Még nem is tudtuk a végeredményt, mégis annyira szenvedtem a gondolattól is, hogy elveszíthetem. Nem akarom őt soha elveszíteni.

Reggel nyolckor lett vége a műtétnek, feszült arccal bámultuk az orvost, ahogy fáradtan sétált felénk. Levette előttünk a kék maszkot, majd idegesen tördelte a kezeit. Azt hittem szétpukkadok annyira vártam már a fejleményeket.

Karen csak egy szót kérdezett tőle.

- Sikerült?

Az orvos hallgatott, tudtuk ez mit jelent. Nem sikerült a műtét. Elveszítettem. Elveszítettem azt az embert aki a világomat jelentette. Gyász telepedett a szívünkre, égett belülről mindenem. Kezdett felemészteni a bánat.

 Karen és Geoff egymást ölelve zokogtak. Liam felém fordult és engem ölelt meg. Annyira sírt, hogy levegőt alig tudott venni, könnyeivel pulcsimat áztatta de nem érdekelt. Louis Eleanor-t vigasztalta hasztalanul. Zayn és Niall összeroskadva ült az egyik székben.

Mindenki kiborult a hírt megtudva, Én nem tudtam sírni, csak kattogott az agyam, hogyan történhetett meg ez velünk. De nem kaptam választ.

- Nagyon sajnálom! - szólt közbe az orvos. - Mi mindent megtettünk, higgyék el. De túl gyenge volt, a teste nem bírta. Még életben van, a gépek életben tartják, de már nem sokáig. Ha szeretnének most elbúcsúzhatnak tőle. A nővérek azt hiszem már mindent rendbe raktak körülötte.

Én voltam az első aki berohant a műtőbe, utánam Liam és a szülők siettek. Nem akartuk az utolsó alkalmat kihagyni. Utoljára látni akartam szépséges arcát. Elakartam tőle köszönni.

Lábaim ólom súlyúak lettek, ahogy megláttam az asztalon feküdni, rengeteg gép vette körül. Éreztem ahogy testemet elhagyja az élet. A fájdalom semmi nem volt ahhoz képest amit akkor éreztem, úgy éreztem elhagyott az erőm, helyette csak a tátongó üresség mardosott. Kétségbe estem, szemeimből megeredtek a könnyeim és odarohantam hozzá.

- Roxy kérlek ne, itt vagyok veled, ne add fel! Maradj velem! - ordítottam.

- Harry állj le! - Geoff odarohant hozzám és lefogott.

- De nem halhat meg, csak alszik ugye? Mondjátok hogy alszik! - kiabáltam - Kérlek! - már suttogtam ezt a szót.

A földre csuklottam, és bámultam a műszert ami egyre halkabban és lassabban jelzett. Geoff és Karen megpuszilták Roxyt és elbúcsúztak tőle "Isten veled" hangzott a szívembe markoló két szó. Liam átölelt és zokogott, én még mindig bámultam Roxy-ra, nem lehet hogy ez a lány itt hagy azután amit átéltünk, ő adott értelmet az életemnek, jobb emberré tett, velem kellett maradnia. Hiába pecsételtük meg szerelmünket, ez örökre a mi titkunk marad.

Kiszakítottam magam Liam fogásából és újra Roxyhoz siettem. Hallottam ahogy Karenék hangos zokogásba törnek ki, úgy ahogy Liam is. Szerelmem fölé hajoltam és megnéztem tökéletes arcvonásait, végig simogattam egyre hidegebb bőrét, és újra megszólítottam.

- Roxy szeretlek érted? Ne hagyj itt, annyira de annyira szeretlek! Mindennél jobban! - kezeimbe vettem csövekkel teli arcát, és egy csókot leheltem hideg ajkaira.

Hosszan rajta hagytam, közben éreztem ahogy könnyeim legördülnek az ajkaimra. Utolsó csók volt ez, az utolsó érintés.

Elváltam tőle, és a gép hosszan sípolni kezdett.

Egyik kezét az enyémbe vettem és azt szorongattam fájdalmamban. Vége van. Már nem szenved tovább. Megpusziltam jéghideg kezét, majd leengedtem az ágyra maga mellé. Felálltam és utoljára megnéztem őt.

- Szeretlek. Még találkozunk - suttogtam.

Egy örökké valóság volt amíg lekapcsolták a gépeket. Mindannyian megkövülten meredtünk magunk elé. Kezeimet ökölbe szorítottam, arcom eltorzult a fájdalomtól amit a felismerés okozott bennem, hogy vége. Vége volt mindennek. Nem csókolhatom puha ajkait, nem mondhatom neki többet, hogy szeretlek. Feladta a küzdelmet.

Lelke már elszállt a testéből, elmúltak a fájdalmai, az ő fájdalmai. De az enyémek még csak most kezdődnek, ami talán soha nem múlik el. Örökké szeretni fogom.