40.Rész -Mikor azt hiszed mindennek vége-

 Sziasztok.  Most már biztos, hogy két rész jön még és egy epilógus. Jó olvasást. :)

"A halál kopogtat az ajtómon, félelem nélkül nyitom ki.

Mert te mellettem vagy, nem félek semmitől."

A nap sugarai játszadoztak meztelen bőrünkön, ahogy belopta magát a szobánkba. Az esténk csodálatos volt. Természetesen a nász éjszakánkat is annak módja szerint teljesítettük. Nem is álmodhattam volna szebb esküvőt, mint ami tegnap volt. Táncoltunk, iszogattunk, persze én alkohol mentes koktélokat, de  így is nagyon  jó kedvem volt. Semmi nem vehette el az örömömet. Harry felesége lettem.  Talán ami egy pici rosszat vitt ebbe az egészbe, az az, hogy nem akarom elmondani a többieknek. Kiakadnának, előre láttam Liam fejét, ahogy vörös lesz, sőt az sem biztos, hogy nem vágná ki Harry-t azonnal a házunkból. Ez a mi titkunk marad, legalábbis a műtétig biztosan.

Magamra húztam a földön lévő takarót, majd szétnéztem a szobánkban. Szana-szét hevertek a ruháink. Húzós este volt, nem fogtuk magunkat vissza az biztos. Gyengéden simogatni kezdtem Harry pucér hátát, de nem reagált rá, oldalán húztam végig ujjaimat, arra már ébredezett, mivel csikis volt.

- Még aludni akarok, fáradt vagyok! Húzd el a függönyt, kérlek! - dünnyögte álmosan.

- Miben fáradtál el? - cukkoltam.

- Ne tégy úgy mintha nem emlékeznél az estére kis feleségem!

Persze ha ilyen téma jön fel egyből kinyílik a csipája, nem is kellett neki sok, másodpercekkel később már az ablaknál állt anyaszült meztelen és kifele bámult, majd megunta és elhúzta a függönyt.

Elpirultam, ahogy megfordult, és a szemeim elé kaptam a kezeimet. Ő halk kuncogással reagált erre.

- Milyen szégyenlős vagy. Este nem voltál az! - nevetett.

- Jó az más volt, itt járkálsz pucéran és ez nekem kicsit kínos.

- Azért ne mond azt, hogy nem élvezed - mellém feküdt, és végig simogatta a karomat.

- Na jó, nem vagy egy Kellan Lutz, de nekem tökéletes vagy! - vicceltem vele.

- Mi? Neked az izmos pasik jönnek be? - vigyorgott.

- Hát...

Mind a ketten nevettünk, tudtuk, hogy egymásnak a másik a tökéletes, minden apró hibával együtt.

- Ezt még visszakapod! - nézett rám úgy mint aki tervez valamit.

Nem is várt sokáig, leterített az ágyon, és gyengéden puszilgatni kezdet a nyakam.

- Ez neked büntetés? Ezt élvezem! - nevettem.

Nem szólt semmit csak kuncogva puszilgatott tovább. Persze pillanatokon belül az egész játék átcsapott egy sokkal szenvedélyesebb jelenetbe. Újra megünnepeltük a házasságunkat, immár másodjára...

- Harry, ugye nem mondjuk el, hogy elvettél engem? - szóltam lihegve.

- Ha nem szeretnéd akkor nem - csókolgatta a kezemet.

- Tudod, még nem lenne jó ötlet, ráadásul a rajongóitok előtt is titkolni kell. Ha megtudják lehet idő előtt megölnének.

- Ne viccelj ezzel, nem fog senki sem megölni! - erős karjaival átölelt és a fülembe suttogott. - Örökké együtt leszünk, már az enyém vagy, nem vehet el senki és semmi!

*

Már egy hete élvezzük a szabadság és a semmit tevés ízét. Itt a szigeten minden olyan nyugodt és tökéletes. De sajnos, ennek az egésznek is vége szakad egyszer, mégpedig már ma. Liam mindennap elmondja, hogy itt nem vagyok biztonságban, ráadásul, ha hívnak a donor miatt, egyből be kellene mennünk a kórházba. De ha nem is lenne ez elég, a fiúk turnéja 2 hét múlva kezdődik. Már előre féltem, hogy fogom kibírni azt a fél évet - ha kibírom- egyedül, magányosan.

Amíg a pihenésünket töltöttük, a rosszulléteim nem nagyon jöttek elő, ha elő is jött, hamar elment, és titkoltam Harry elől nehogy megijedjen.

- Kész vagy már? Nem sokára indul a gépünk! - szólt Harry.

- Persze, csak emlékezetembe vésem ezt a gyönyörű kilátást - mosolyogtam szomorúan.

- Ne legyél bánatos. Megígérem, a műtét után visszajövünk ide! - megsimította az arcom, majd szorosan magához ölelt.

Karjaiban eszembe jutott, hogy újra jön a stresszelés, és várakozás. Amíg itt voltunk, mindent elfejtettünk, csak egymásnak éltünk.

1 hónap múlva

Amióta Harry és Liam távol van, egyre többször vagyok rosszul. Tegnap például, annyira gyenge lettem, hogy elájultam, apa talált rám a szobám padlóján. Még mindig nem kaptunk hívást, mikor tudnak megoperálni. Dr Stone azt mondta, hetek kérdése és talán én kerülök sorra. Jelenleg 11 beteg van előttem a sorban. Az orvos szerint csak 8 ember. Az a 3 akit kihagyott a sorból, már a végét járják, és nincs esélyük a műtétig. Bármennyire is szív szorító ez az egész, a sorrend számít.

Megígértettem apával és Karennel, hogy nem szólnak Harryéknek. Nem szeretném ilyen hülyeségekkel őket zargatni. Biztos vagyok benne azonnal Londonba utaznának, ha megtudnák az állapotomat. Ha itt lennének sem biztos, hogy segítene rajtam. Vagy talán egy kicsit. Nagyon hiányoznak. Főleg Harry, amióta összekötöttük titokban az életünket még jobban. Hiányzik az ölelése, a csókjai, mindene ami ő. Minden este sírva alszom el, annyira hiányzik. Mindig csak rágondolok. Talán nagyon gyerekes a viselkedésem, nem tudom, de nagyon szeretem őt, ő az első férfi az életemben, nem tudom, hogyan viselkedik egy szerelmes ember. De minden amit teszek a szívemből jön, mert szeretem. Ha gyerekes a sírásom vállalom, de nem tehetek róla, hogy ennyire szeretem.

Éppen egy hirtelen rosszullétem után kopogtatott apám az ajtómon, szerencsére nem vett észre semmit, de nagyon fürkészte az arcom mikor belépett.

 

- Jól vagy Kincsem?

- Igen, és te?

 -Minden rendben. Csak aggódunk érted. A tegnapi rosszulléted nagyon megijesztett minket. Tudod már régen elszerettem volna neked mondani amit most fogok, és addig szeretném ezt megtenni amíg lehet, akarom, hogy tudd.

- De mit apa? - néztem rá kíváncsian.

- Nagyon szeretlek téged. Mindig is szerettelek, sokáig szenvedtem attól, hogy beadtalak az árvaházba, de annyira szerettem édesanyádat hogy nem bírtam volna ki, hogy ráemlékeztess. Sajnálom amit tettem. Önző voltam, és kegyetlen lépés volt ez tőlem. De szeretném ha tudnád, nagyon szeretlek, és édesanyádat is nagyon szerettem. Az az igazság, még mindig szeretem őt, és nagyon hiányzik. Ő volt a fény az életemben, és elment. Nagyon fájt az elvesztése. Most, hogy újra megtaláltuk egymást, nem szeretnélek téged is elveszíteni. Utána csak te maradtál nekem - az utolsó szavakat már könnyek közt ejtette ki, engem is meghatott vele.

Sírva borultunk egymásra. Amióta megtaláltam őket, ez volt az első őszinte beszélgetésünk. Karen már említette, hogy apám még mindig édesanyámat szereti, de nem hittem el, hogy ez ennyire komoly. Egy kicsit megsajnáltam. Én sem bírnám elviselni ha Harryt elveszteném. Úgy gondolom, életem legrosszabb élménye lenne. Nem gondolkodnék, egyből utána mennék. Lehet nagy szavakat használok, de egy ember életében nagyon fontosak azok akiket szeret. Az életnek csak úgy van értelme, ha van mellettünk valaki aki felvidít minket, színt visz a mindennapjainkba, megvigasztal ha kell. Lehet ez egy barát, egy szülő, vagy éppen egy társ. Én Harryben megtaláltam mindent ami kell nekem, tökéletes tetőtől talpig.  Ha elveszíteném, a lelkemet veszíteném el, nélküle élő-halott lennék, csak egy test, szív nélkül.

Nem tudom Harry, hogy van ezzel a kérdéssel, de ha ő is ugyanezt érzi amit én, szenvedni fog, ha elmegyek. Ezért minden tőlem telhetőt megteszek annak érdekében, hogy túléljem az előttem álló hónapokat. Élnem kell, nem akarom odafentről zombiként látni, nem ezt érdemli. Nem ezt érdemli a szerelmünk, ami tökéletes, minden pillanat amit eddig megéltünk tele volt szenvedéllyel és szerelemmel, nem érhet véget.

Már lassan egy hónapja tudom, hogy haldoklom, de még mindig alig tudom felfogni, hogy talán tényleg csak heteim vannak hátra, mi lesz ha ez tényleg igaz lesz? Mi lesz ha nem kapok időben szívet? Apám vallomása ráébresztett az igazságra. Az élet mulandó, és minden pillanatát meg kell ragadnunk, hogy élvezzük azt. Nem fecsérelhetünk el rossz döntésekre időt, túl értékes ahhoz az életünk.

- El kell mennem Harryhez, látnom kell! - szakítottam ki magam az ölelésből.

- De hova mennél ilyenkor? És ilyen állapotban? A fiúk Ausztráliában vannak, nem tenne jót neked egy repülő út. Maradj kérlek, kislányom.

- Szeretem, mi van ha meghalok, amíg ő visszatér? Csak 3 hét múlva jönnek újból haza, szükségem van rá! El kell mennem.

- Mi lesz ha bajod esik? Vagy feladja a szíved? Ne menj, még egyszer kérlek! - szinte már sírva ejtette ki a szavakat - Nem akarlak elveszíteni!

Már az ajtó felé sétáltam, hogy elmenjek, de valami visszatartott. Ránéztem az előttem összetört emberre, nem hagyhattam magára. Odasiettem hozzá és átöleltem, majd suttogva szóltam hozzá.

- Maradok.

Bármennyire is Harryhez húzott a szívem, nem hagyhattam itt apámat, nem veszíthet el még egy fontos embert. Feláldoztam magam ezért, csak bízni tudtam, hogy volt értelme.

3 hét múlva

Végre eljött a nagy nap, több mint egy hónap távollét után haza jönnek a fiúk, bár csak egy hétre, nekem ez az egy hét maga lesz a mámor. Minden porcikám azt kívánta, bárcsak magamhoz ölelhetném Harry és Liamet is. De még órák voltak hátra a repülőgépük megérkezéséig, és ez kikészített. A hetek nélkülük rémesek voltak. A rosszulléteim egyre többet jelentkeztek, ami mindenkit megrémisztettek. A múlt heti vizsgálaton sem szolgáltak jó hírekkel. Sajnos a szívizmom egyre gyengült, nem volt szabad megerőltetnem, minden hirtelen, és erőt igénylő mozdulatot kerülnöm kellett, mert ha nem, az óvatlanságom az életembe is kerülhet. Így szinte egész nap az ágyamban feküdtem, kisebb sétákat tehettem meg a parkban, de semmi mást, a futást is hanyagolnom kellett egy jó ideje. Harryék erről persze mit sem sejtettek, nem akartam őket ezzel terhelni. Ha haza jöttek, majd mindent megtudnak.

- Biztos kijössz a reptérre? Egy óra alatt itt vagyok velük - kérdezte apám.

- Igen, már őt hete nem láttam őket, amúgy sem vagyok olyan rosszul! - hazudtam.

Az volt az igazság, hogy rettentően szédültem és lég szomjam is volt, ráadásul éreztem a szívem gyorsaságán, hogy ez nem természetes. De rosszullétemet háttérbe helyeztem, látnom kellett őket. Harry annyira hiányzott már, ha még egy napot kellett volna várnom, valószínű már nem bírtam volna és tényleg utána mentem volna. Az elmúlt hetekben minden nap beszéltünk, még sem volt olyan mintha szorosan mellettem lett volna, nem tudott megölelni, nem tudott megnyugtatni mikor rosszul voltam. Már előre félek az elválástól, már most hiányzik.

Fél órával később már a repülőtéren ácsorogtunk négyen, Karen, Apa, Eleanor és Én. Eleanor is tűkön ülve várta Louis érkezését, ő sem látta a szeretett fiút már egy hónapja, de ezekben az időkben sűrűbben találkoztunk egymással, legalább pár órára elterelte a figyelmemet, ő is tudott a rosszulléteimről, de szerencsére egy megbízható lány, és nem árulta el Louis-nak.

Még mindig nem múlt el az indulás előtti rosszullétem, sőt ahogy izgultam egyre jobban éreztem, hogy nincs valami rendben. Apám mellé sétáltam és belé karoltam, hogy ne essek össze.

- Roxy jól vagy? Leüljünk? Mi a baj? - kérdezte aggodalmasan.

- Csak egy kicsit szédülök, nem ülhetek le, mindjárt itt vannak! - ejtettem ki a szavakat lassan.

- De ha rosszul vagy akkor pihenned kell, gyere! - húzott maga után az egyik székre.

Visszanéztem Eleanor-ra és Karen-re, akik aggódva követtek minket. Éreztem, hogy egyre gyengülök, gyűlöltem magam amiért nem bírom ki Harryék megérkezéséig, látnom kell őket.

- Hívom a mentőket! - lépett közelebb Eleanor.

- Nem kell, jól vagyok! - nyögtem ki fájdalmasan.

- Nem kislányom, nem vagy jól, nem mehet ez tovább, nem tagadhatod le mennyire rosszul vagy!

Karen elszaladt egy pohár vízért, Eleanor tárcsázta a mentőket, apám szorosan mellettem volt, és fogott, nehogy elájuljak és a földre essek.

Hirtelen emberek lepték el azt a részleget, ahol a fiúkat is vártuk, tudtam, hogy pillanatok kérdése és megpillanthatom őket. Még izgatottabb lettem, és szemeimet ide-oda kapkodva kerestem őket. Először Niall szőke haja bukkant fel a tömeg mögött. Felálltam, de apám még mindig fogott, szédülésem egyre jobban erősödött. Pillanatokkal később Harry barna kócos haja, tökéletes mosolya töltötte be a teret, csak őt tudtam nézni.

- Engedj el! - suttogtam apámnak.

- Nem lehet, összeesel! - válaszolt erélyesebben.

- Kérlek - néztem a szemeibe.

Szorítása egyre jobban gyengült, hálásan pillantottam rá, mire könnyek szöktek a szemébe. Amint lefejtette rólam kezeit, sietni kezdtem Harry felé, aki már futott, karjait széttárta és csak mosolygott. Már csak méterek választottak el bennünket, a szívembe éles fájdalom kúszott, de nem álltam meg, belevetettem Harry karjaiba magam.

Csókot lehelt ajkaimra, amit már szinte nem is éreztem, de próbáltam viszonozni. Erre vártam már hetek óta, érintését szerettem volna élvezni, mégis azért küszködtem, hogy eszméletemnél maradjak.

- Szeretlek - suttogta.

- Én is Harry, mindennél jobban - mondtam akadozva.

- Hé mi a baj? Rosszul vagy?... Válaszolj kérlek, ne hagyj itt... nyisd ki a szemed....kérlek...!

Éreztem ahogy karjaiba vesz és rohan, testem ide-oda ugrált, hallottam kétségbe esett ordítozását, az mégis olyan távolinak tűnt és álom szerűnek, végül teljesen elhalkult körülöttem minden, nem fájt a szívem, elmúlt minden fájdalmam, nem éreztem már semmit.