38.Rész -Elfelejteni mindent-

 Sziasztok 1 nappal előbb megérkezett a rész. Remélem ezért megérdemlek pá darab kommentet. Sajnos nagyon a végéhez közeledünk, ha minden igaz még 2 rész lesz, és az epilógus és vége. :(

 

Azt hiszem ha egyedül lennék a bajommal, már feladtam volna. De mellettem vannak a világ legjobb emberei, akiket ráadásul nagyon szeretek. Ha ők nem lennének, bizonyosan már rég nem az élők között lennék. Ez a sok megpróbáltatás amin keresztül kellett mennem tönkre tett. Ők azok akik támaszt nyújtanak ebben a nehéz időszakban. Vigyáznak rám, óvnak mindentől. Nekem lelkiismeret furdalásom van amiatt, hogy velem kell törődniük, ahelyett, hogy élnék az életüket. Utálom magam, hogy velem törődnek maguk helyett, elveszem tőlük az életüket. Ők azt mondják ez természetes mert nagyon szeretnek engem, mégis félek, hogy belül őket ez zavarja.

Tegnap jártunk az orvosnál, elkísért Harry és Liam is. Nagyon kiakadtak mikor szembesültek a tényleges valósággal. Az elmúlt egy hétben próbálták magukban bizonygatni azt, hogy lehet ez az egész csak tévedés. De Dr Stone nem lepődött meg a heves kirohanásokon, azt mondta elmehetünk más orvoshoz is. Így nem volt mit tennem elmentünk egy másik specialistához is, akit Liam választott ki. Megvizsgáltak ugyanazokkal a módszerekkel mint az előző helyen. De sajnos nem kaptunk jó híreket. Szinte szó szerint azt mondták el mint Dr Stone. Így a vizsgálat után visszamentünk Dr Stone irodájába majd feltette a kérdést amin eddig gondolkoztam.

- Szóval Atkins Kisasszony szeretné ha felkerülne a transzplantációs listára?

- Persze, hogy szeretné! - vágott közbe idegesen Liam.

- Ezt a testvérének kell megválaszolnia és nem Önnek! - pirított rá a doktor.

- Jó persze, de biztos Roxy is szeretné nem? - fordult felém.

- Nem tudom! - nyögtem ki pár másodperc hallgatás után.

- Mi az, hogy nem tudod? Ez az egyetlen esélyed, ha nemet mondasz fél év alatt meghalhatsz, megmondta a másik specialista is. Ezzel nem játszhatsz Roxy! Mondj igent! - hadonászott maga előtt idegesen Liam.

Harry átvetette rajtam egyik karját és szorosan magához húzott majd a fülembe suttogott.

- Tudom, hogy félsz, de csak ez az egy lehetőségünk van. Nem akarlak elveszíteni, kérlek fogadd el!

Átgondoltam gyorsan a dolgokat, hogy mit is válaszoljak. Ha nem fogadom el, nincs meg az esélyem az életre, nem lesznek gyerekeim, nem lehetek Harryvel, nem öregedhetek meg vele. Ha elfogadom, talán van esélyem egy hosszú életre, viszont a tudat, hogy más szíve lesz bennem, fel kell dolgozzam. Hiába tudtam, hogy csak ez az egy reményem van, mégis hezitáltam ebben a kérdésben. Féltem az operációtól. De mégis az életet kellett választanom, a félelmeimet háttérbe helyeztem és a jövőmre koncentráltam, ami csak akkor létezik ha belemegyek a műtétbe, Harryvel és Liammel akarok nagyon nagyon sokáig lenni, velük együtt megöregedni.

- Rendben, írjon fel.

A két fiú megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Én mégis aggódtam, féltem az előttem lévő hónapoktól. Tudtam, hogy rosszabbodni fog az állapotom. Bármelyik héten felmondhatja a szolgálatot a szívem. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen gondokkal kell megküzdenem 20 évesen, ilyen hamar elragadhat a halál, a betegség.

Harry amióta megtudta az állapotomat egy percre sem hagyott magamra, ha a stúdióba vagy koncertre kellett menniük, velük kellett mennem, nem akartak magamra hagyni. Sőt, Harry szinte hozzánk költözött, otthon már több mint egy hete nem aludt.

Hinni akartam a gyógyulásomban és abban, hogy tényleg kapok egy új szívet annak ellenére mennyire féltem tőle. Nem akartam sokáig úgy élni, hogy Harryéknek aggódniuk kell értem. Minél hamarabb meg kell gyógyulnom. Ezek után próbálok pozitívabban gondolkodni, bár nagyon nehéz. Úgy felkelni, hogy lehet ez lesz a legutolsó napod nagyon nehéz, és rémisztő.

Már mindenki tud az állapotomról, már apámék is, a múlt héten meglátogattak, és próbáltak lelket önteni belém. Sőt ha tényleg igaz amit mondtak, pár hét múlva felköltöznek Londonba, hogy minden napot velem töltsenek. Ilyenkor jövök rá igazán mennyire fontos a család. A legnagyobb bajban is kitartanak mellettem annak ellenére, hogy alig pár éve ismernek. Szinte nem is tartozom a családba, mégis szeretnek és féltenek. Igazságtalanságnak érzem ami velem történik, egész életemben szenvednem kellett, család és barátok nélkül. Végre rátaláltam a családomra és a szerelemre, és az élet elakarja tőlem venni mindezt. Nem értem miért. Bármit megtennék, hogy ez az egész ne így alakuljon. Nem is értem magam, miért nem akartam a transzplantációt, ez az egy lehetőségem van, élnem kell vele. Tudom, nem száz százalék, hogy időben kapok donort, de a remény meg van, és ez éltet.

3 hét múlva

Reggel Harry szoros ölelésében keltem fel. De ahogy felálltam visszazuhantam az ágyba. Megszédültem és elgyengültem. Harryre estem, aki kómásan riadt fel, majd utánam kapott. Liamért kiáltott.

- Mi történt? Rosszul vagy? Már másodszor a héten! - mondta aggodalmasan - Liam!

Magamnál voltam, de nagyon szédültem, próbáltam felállni, de nem sikerült. Harry Liam segítségével rakott az ágyba.

- Felhívom Dr Stone-t! Ez nem mehet így tovább! Valahogy meg kell sürgetni ezt az operációt! Féltem Őt! Ha kell lefizetem, vagy veszek neki illegálisan, nem érdekel! Csak megakarom menteni! - hallottam Liam kétségbeesett hangját, majd megölelt ahogy mozdulatlanul feküdtem.

- Nem akarok kórházba menni! - suttogtam.

- De Roxy, ne makacskodj. Hívom a doktort! - állt fel Harry.

Mire az orvos megérkezett, sokkal jobban lettem, és már nyomát sem lehetett látni rajtam a reggeli rosszullétemnek. Dr Stone is azt mondta ez még nem a vég, csak kisebb elgyengülés, amik természetesek. Ez a "folyamat" része, de még közel sem beszélhetünk a szívem deaktiválásáról. Egy kicsit lenyugodtunk, de mégis bennünk volt az, hogy ez nem jó jel. Egyre többet fog ez velem előfordulni, kitudja mégis mikor dobom be a törölközőt. De megfogadtam, addig kiélvezek minden pillanatot a szeretteimmel. A fiúknak lassan turnéra kellene indulniuk, de Liam és Harry nagyon nem akarnak engem egyedül hagyni, hiába mondtam majd apáék vigyáznak rám, nem érdekelte őket. Minden áron leakarják fújni a turnét, legalább fél évre. Pont ennyi időt adtak nekem az orvosok. Olyan hosszú idő ha valamire vársz, viszont ha rossz dologra vársz, akkor jön sebesen, mindenkin átgázolva. Miután elment az orvos, mindenáron felakartam kelni, nem henyélést terveztünk aznapra. De Harry és Liam mindenképpen maradása késztetett, nem engedték, hogy bárhova is elmenjek.

- Nem feküdhetek itt hátralevő életemben!

- Nem is kell, és ne mondogasd azt, hogy hátralevő, még nagyon sokáig velünk leszel. Azt mondtad optimistább leszel! - csóválta meg a fejét Liam.

- Jó tudom, nem is úgy gondoltam.

- Én itt maradok veled egész nap. Nézünk pár filmet, pizzázunk, lustálkodunk! - nevetett Harry.

- Nem ehetek gyors kaját, tudod az nem egészséges, árt a szívemnek! - ütöttem a vállába.

- Rendben akkor együnk salátát, nekem mindegy, csak maradj meg a seggeden!

- Ha Harry tényleg itt marad, akkor én elmegyek anyáékért. Holnap jövünk csak vissza Londonba. Meglesztek nélkülem? - szólt Liam.

- Már holnap jönnek?

- Igen, az első rosszullétednél felhívtam őket, és minden áron jönni akarnak.

- Nincs semmi bajom, csak egy kis szédülés. Nem akarom őket is a bajommal terhelni. De úgy sem lehet őket lebeszélni! - forgattam meg a szemeimet.

- Az biztos. Na akkor én indulok is, Harry vigyázz a tesómra, két szemed rá! Holnap ebédre itthon leszünk.

Elbúcsúztunk Liamtől majd Harry laptopján filmek után keresgéltünk, közben megrendeltük a salátáinkat, és bevackoltuk magunkat az ágyba. A film végén Harry megszólalt. Nem kellett volna, mert éppen a vállát sírtam tele a film hatására. A Remember Me-t néztük meg. Nem gondoltam volna, hogy az a vége, hogy a fiú meghal. Borzalmas volt. Azt látni, hogy a szerettei szenvednek, fájt. Beleképzeltem magam a helyzetükbe ami még jobban zokogásra késztetett.

- Nem lesz semmi baj. Ha tudom, hogy ez a vége, nem nézzük meg, bocsánat.

- Semmi gond. Az a baj, hogy túl érzékeny vagyok. És most még inkább! - szólaltam meg miután lenyugodtam.

- Tudod azon gondolkoztam, hogy elmehetnénk valahova, csak mi ketten.

- Mégis hová?

- Nem tudom, valami eldugott helyre. Szeretnék eltölteni veled pár napot. Minden nap imádkozom érted, azt kívánom bárcsak megszólalna az az átkozott telefon, hogy mehetünk a műtétre, de eddig még semmi hír nem jött erről. És kiszeretném használni az időnket, boldog akarok lenni veled, legalább csak pár napra felejtsük el a betegséged és szórakozzunk.

- Hmm, nem is rossz ötlet. De Liam nem fog elengedni.

- Nem is kell, nagy lány vagy már. Kérlek gyere velem! Csodaszép helyre viszlek, felejthetetlenné akarom tenni neked ezt az időszakot! - nézett kérlelő szemekkel.

- Igazad van. Ha meg kell halnom, legalább úgy haljak meg, hogy előtte szórakoztam és elfelejtettem egy időre a betegségem. Menjünk, akár most! - mondtam lelkesen.

- A magán gépünkkel megyünk, de szerintem várjunk addig amíg Liam visszatér. Nem akarom, hogy nagyon megorroljon ránk.

Teljesen egyet értettem Harryvel, nem árthat ha jól érzem magam. Főleg úgy, hogy együtt vagyunk. Harry elvonult telefonálgatni, több mint egy órát töltött el ezzel. Mikor visszatért hatalmas mosoly terült el az arcán.

- Sikerült elintézni mindent? Hova megyünk?

- Igen. Titok - mondta teljesen izgatottan.

- Szeretlek - húztam magamhoz.

- Én is mindennél jobban. És bízz bennem, minden rendbe fog jönni, túl leszünk ezen az egészen és boldogok lehetünk. Csak te és én. Nem állhat közénk senki.

- Most mondtad, hogy elfelejtjük a betegséget. Mostantól lépett érvénybe a szabály. Nincs betegség, nincsenek rossz gondolatok! - nevettem.

Halványan elmosolyodott, én magamra rántottam őt és megcsókoltam. Ruháink nagy sebességgel kerültek le rólunk. Csókjaink szenvedéllyel és szerelemmel teliek voltak. Ha most kellene meghalnom, nem bánnám, Harry karjaiban nem félek, ő az aki erőt ad nekem, ő az aki miatt mindenem odaadnám. Ő az én világom.