34.Rész -Újra együtt-

Sziasztok. Meghoztam nektek a 34. részt. Kérlek titeket ha még nem követtetek a BLOGLOVIN'.on akkor tegyétek meg, a modulsávban megtaláljátok a képet amire kattintva követhettek. :) -------->

Jó olvasást.

Az egész testem remegni kezdett. Egyből felismertem a hangot. Ő volt az. Mr Holman. Rám talált. Kiakartam szabadulni a kezei közül de közbeszólt.

- Ha sikítani mersz vagy bármi mást, ez a hely a földdel lesz egyenlő! Szóval most felállsz szépen, és kijössz velem! - mondta érces hangján.

Tudtam, hogy egyszer rám fog találni, de még nem készültem fel erre. Nem tudtam mit tenni, engedelmeskedtem neki. Talán blöfföl, de meg volt a lehetősége, hogy nem. Felálltam, majd felé fordultam. Arca ugyanolyan ráncos, és gusztustalan volt mint azelőtt. Egy gúnyos mosollyal fogadott. Megragadta a kezem és kihúzott a kávézóból. Percekig gyalogoltunk a forgalmas utcán, de nem mertem elmenekülni, kezdtem beletörődni a sorsomba. Nekem ezt szánta az ég. Szenvedtem egész életemben, kínok között is kell meghalnom. Ez jár nekem.

- Hogyan talált rám? - kérdeztem.

- Egyszerű volt. Figyeltem mikor veszel pénzt le a számládról. Meglepett, hogy Kanadába jöttél. De nekem ez sem számított, érted bármit megteszek! - vigyorgott. - Egy órája pedig a kapcsolataimnak hála megtudtam, hogy üzenetet küldtél a kis barátnődnek. Nagyon óvatlan volták kicsi Roxy! Mondtam, hogy nem bújhatsz el!

Már mindent értettem. Figyeltetett engem. Még egy ilyen utolsó patkányt mint ez! Gyűlölöm! Bárcsak vége lenne már ennek az egésznek. Bárcsak mihamarabb megölne, akkor nem kellene átélnem a szörnyűségeket. Egy valami még mindig nyugtalanított és megkérdeztem.

- A rendőrök elől hogyan szökött? Ki halt meg a kocsijában?

- Ugye milyen leleményes vagyok? Mindenkit átvertem! Tudod, maradtak a múltamból barátaim, az egyik vállalta, hogy helyettesít. Azt mondta ő megtud szökni, addig én bújjak el. De elbízta magát és megégett a szerencsétlen. Ezután szabad utam volt. De ne pofázzunk, itt a kocsim szálljunk be!

A kocsija felé rántott, de a lábam kibicsaklott így összeestem. Olyan erősen vájta belém ujjait, hogy szinte éreztem ahogy a csontomat karcolják hosszú körmei.

- Jól fogunk szórakozni! Hidd el nekem! - suttogta a fülembe perverzül.

Előre tudtam mi fog velem történni, újra meg fog erőszakolni, de abban bíztam a legjobban, hogy egyből meg is fog ölni. Nem tudnék tovább úgy élni, hogy ismét át kellett élnem azt amit az árvaházban tett velem. A halálon gondolkodtam, milyen jó is lesz nekem ha végre megöl. Vége lesz a szenvedésnek.

Felállított maga mellé, de abban a pillanatban kommandósok lepték el a környéket, és mindegyikük fegyvert fogott ránk. Nagyon meglepődtem, fogalmam nem volt mi fog történni ezután. Mr Holman előrántott egy pisztolyt, és a nyakamnak szegezte. Nem látszott idegesnek. Talán tényleg ennyire megőrült, hogy nem érdekli mi történik vele? Az én szívem annál hevesebben kezdett el verni, sőt még fájt is ahogy az adrenalin átjárta a testem. Nagyon féltem.

- Tegye le a fegyvert! Körbe vettük magukat, nincs esélye a menekülésre! Engedje el a túszt!

- Maguk bediliztek? Végre elkaptam ezt a csitrit, és azt hiszik elengedem? Ha én meghalok Ő is! - nevetett gúnyosan.

- Felszólítom még egyszer, hogy tegye le a fegyverét! - ordította az egyik.

- Én magát és a bolháit szólítom fel, hogy takarodjanak innen, vagy kinyírom ezt a csinos pofijú kisasszonyt itt mindenki előtt!

Még erősebben fonta rajtam körbe a karjait, a pisztoly csövét mélyen a nyakamba nyomta, szinte fuldokoltam amiatt, hogy eltorlaszolta a légcsövemet.

- Rendben, akkor tárgyaljunk. Mit szeretne a lány helyett?

- Semmit, nekem ő kell, és hagyjanak elmenni!

-Ugye ezt maga sem gondolja komolyan?

- Én... én vele szeretnék menni! - motyogtam.

- De kisasszony azt nem engedhetjük! - ordította az egyik rendőr.

- Akkor is vele akarok menni, látják már nem is fogja rám a fegyvert! - mondtam magabiztosságot sugallva.

- Na látod kicsi Roxy, te is rájöttél mi a jó neked ugye? - suttogta a nyakamba Mr Holman.

- Igen.

A fegyvert maga mellé eresztette, erre néhány kommandós is lazított szigorú állásán.

- Akkor elmehetünk békében? - kérdezte Holman.

- Az úgy nem működik! Maga egy bűnöző, akit köröznek Nagy-Britanniában!

Éppen válaszolt volna Holman, mikor erős áramütést kapott, egy picit én is kaptam belőle. Kirántottam magam Mr Holman karjaiból és a földre estem. Hátra fordultam és egy kommandós állt sokkolóval a kezében. Egyből elrúgta a fegyvert a közelünkből.

Bejött a tervem, úgy gondoltam, ha húzom az időt, talán tesznek valamit a rendőrök. Szerencsére kitudták használni Holman figyelmetlenségét és a hátunk mögé lopózott az egyikőjük, így sikeresen kiszabadítva engem. Csak azzal nem számoltak, hogy én is kaptam egy kis áramütést. Alig bírtam felállni a földről annyira égett a szívem, levegőt is nehezebben tudtam venni.

- Jól van? - nyújtotta felém az egyik kezét egy rendőrnő.

- Igen - hazudtam.

Mély levegőt vettem és felálltam a földről. Holman-t már bilincsben emelték fel, aki még mindig eszméletlen volt. Elöntött végre egy nagyon jó érzés. Tényleg vége van, végre elkapták őt. Nincs mitől félnem ezek után. Haza mehetek a családomhoz.

Elfogadtam a segítséget, a nő belém karolt és egy rendőr autóhoz vezetett. Közben megálltunk az elrúgott fegyvernél.

- Ezt fel kell vennem, bizonyíték! - mondta.

A rendőr éppen felvette Mr Holman fegyverét a földről és egy zacskóba akarta belerakni, mikor Holman felébredt a kommandósok karjaiban és hirtelen kiakart törni onnan, kiabálni kezdett. Sikerült kiszabadulnia és felém rohant.

- Megtalállak úgy is!

Annyira megijedtem, hogy nem gondolkoztam, kikaptam a fegyvert a nő kezéből és Holman-ra céloztam, egyenes a fejére. Meghúztam a ravaszt, majd óriási hang után holtan terült el előttem.

Mindenki meglepetten bámulta az eseményeket. Mellettem a rendőr kikapta a kezemből a fegyvert és hátrabilincselte a kezeimet. Engem nem érdekelt mit tesznek velem. Csak az számított, hogy mindennek vége van. Megöltem egy embert, Megöltem Mr Holmant. Azt az embert aki megkeserítette az eddigi életemet. Gúnyos mosolyra húzódott a szám miközben néztem a fejéből szivárgó élénk piros vért. Többen odarohantak hozzá, de megállapították a halálát. Tényleg vége volt, többé már nem kelt fel.

Az egyik rendőrfőnök odasétált hozzám és megszólította az engem fogságban tartó rendőrt, hogy engedjen el.

- Önvédelem volt, nem ítélhetik el! Az angol kolléga már értesített minket miket tett magával ez a szemét! Higgye el nekem, én nem ítélem el őnt amiért ezt tette, megérdemelte, de ha hazamegy keressen fel egy pszichológust, nehéz lesz feldolgozni azt, hogy megölt egy embert. Sajnálom, hogy ennek így kellett véget érnie!

- Én nem! Sok életet megkeserített ez a patkány! Nem bánom amiért megöltem. Többé biztos nem fog ártani senkinek! - mondtam érzelem mentesen.

Tényleg így gondoltam, ez volt életem egyik leghelyesebb döntése, sokaknak jót tettem azzal, hogy elvettem az életét Holmannak. Köztük magamnak okoztam a legnagyobb boldogságot. Eljött az én időm, végre boldog lehetek. Ha ennek az volt az ára, hogy megöltem Mr Holmant, nem bánom.

A rendőrségre azért be kellett mennem. Felvették a vallomásomat. Értesítették a családomat is a történtekről. Harry és Liam már úton voltak hozzám.

Nagyon féltem a szemükbe nézni. Féltem attól, hogy megutáltak amiért eltűntem. Mindennél jobban vágytam az ölelésükre. Hiányoztak. Elakartam nekik mondani, hogy ezek után boldogan élhetünk, nem kell már félnünk. Vajon hogyan néznek majd egy gyilkosra? Elítélnek majd engem emiatt? Nem is magamtól féltem, attól tartottam, hogy ők nem tudják majd feldolgozni, hogy megtettem.

Felvették a vallomásom, megnyugtattak, hogy semmilyen felelősség nincs rajtam. Önvédelem volt az egész. De egy pszichológusnak meg kellett néznie a biztonság kedvéért, hogy miként éltem meg az egészet.

Neki is elmondtam, hogy nem bánom, annyi fájdalmat okozott nekem az az ember, hogy ennek így kellett történnie. Nem tudtam volna úgy élni, hogy ő is él. Vagy az egyik vagy a másik. Kemény szavak, de tényleg ezt éreztem. Értesítettem Mike-ot, hogy nem megyek többet dolgozni, ne számítson rám. Egy kicsit kiakadt, de igazából nem érdekelt, a részleteket nem mondtam el neki, legyen neki annyi elég, hogy visszamegyek Londonba. Reméltem, hogy még vár rám ott egy meleg otthon.

Mivel még több óra volt a viszontlátásig, fáradt is voltam így voltak olyan kedvesek a rendőrök és lefeküdhettem az egyik szobában. Bár nem nagyon tudtam elaludni, mégis sikerült. Bárcsak inkább ne tudtam volna...

Az álmomban többször megismétlődött a jelenet, mindig csak az a pár másodperc. A lövés pillanata. Mr Holman gyűlölettől izzó szemei hirtelen üvegessé váltak és csak bámult rám. Csak állt előttem átlőtt koponyával. Ijesztő volt. Jött felém egyre közelebb, de én nem tudtam megmozdulni, csak sikítani bírtam. Egyszer csak megragadott a kezeivel, álmomban ordítottam, de senki nem hallotta. Felriadtam. De még mindig fogta valaki a vállam. Éreztem az érintésből, hogy ez valóságos. Megtapogattam a kezet, és örömként ért a felismerés, hogy tudtam ki az. Hirtelen felültem és szembetalálkoztam  a legcsodálatosabb zöld szempárral a világon. De szomorúnak tűnt.

- Harry! - mosolyogtam rá.

Visszamosolygott és erősen magához húzott. Nem szólt közben egy szót sem, csak szorosan nyomódott egymásnak a két test. Fejemet a vállába fúrtam, és mélyen belélegeztem kellemes illatát. Hiányzott ez is, és minden ami ő. Mindene.

- Szeretlek! - mondtam a pulcsijába, mire kezei közé vette az arcom és mélyen a szemembe nézett.

- Ha tényleg szeretsz miért mentél el? Miért? Azt hittem nem jelentünk neked semmit! Féltem, hogy...

- Ne félj! Vége van! Már nem kell mitől rettegnünk! Szeretlek jobban mint az életemet! Ezt jegyezd meg! - mondtam komolyan.

Ajkaira pillantottam, amik vonzották az enyémeket. Sóvárogtam utánuk mint koldus a meleg étel után. Mohón tapasztottam ajkaimat az övéire. Éreztem ahogy eggyé válik a testünk, a szívünk. Nem akartam elveszíteni soha többé, bármi jön ezek után, megerősödtem. Nem féltem semmitől.

- Nem is tudod mennyire hiányoztál! Azt hittem soha nem látlak viszont! - ölelt át újra.

- Meghalt Holman!

- Tudom, a nyomozó mindent elmesélt. Azt is, hogy te lőtted le. Jól vagy? - kérdezte.

- Igen, remekül. Most, hogy itt vagy még jobban. Túl kell lépnem ezen az egészen, végre szeretnék élni. Szeretnék veled élni és a családommal, rettegéstől mentesen. Tényleg, Liam hol van?

- Mivel aludtál elment enni, ma még nem ettünk semmit. De én itt akartam veled maradni hátha felébredsz.

Nem is kellett sokáig várnunk, percekkel később Liam nyitott be az ajtón. Szinte eldobta a kezében lévő szendvicseket és felém futott. Felkapott az ágyról és magához ölelt mint egy plüss mackót. Tudtam, hogy megbocsátott nekem és szeret még. Szavak nélkül is tudtuk mit gondol a másik. Éreztem ebben az ölelésben a szeretetét, a féltést, és a hiányt.

- Annyira aggódtam érted! Féltem, hogy későn érnek oda a rendőrök. De szerencsére élsz és... Holman már nem. Végre új életet kezdhetünk! Jaj gyere ide, annyira hiányoztál! - hadarta.

- Nekem is nagyon hiányoztál, de el kellett jönnöm, azt hittem úgy megvédhetlek titeket! Kérlek bocsáss meg amiért önző voltam! Tudom mennyire fájt nektek, hogy eljöttem!

- Ne gondoljunk a múltra többet! Felejtsük el! Itt vagyunk egymásnak és ez a fontos. Menjünk haza, rendben?

Elmosolyodtam, majd Harrybe és Liambe karoltam. Elmentünk a ruháimért, kijelentkeztem a hotelből, és a repülőtér felé igyekeztünk.

Itthagyok minden emléket, minden fájdalmas pillanatot ami eddig ért engem. Felszállok a repülőre, és nem nézek vissza többet. Csak egy rossz rémálom lesz ez az egész. A jövőmre koncentrálok ezután, és a családomra. Mellettem vannak azok az emberek akik feltétel nélkül szeretnek, azt hiszem nem is kívánhatnék ennél többet. Mindenem megvan.