33.Rész -Meg vagy!-

 Sziasztok. Egy nagyon picit rövid lett. De az izgalmasabb jeleneteket a következő részre tartogatom. Megkérek mindenkit, hogy kövessen BLOGLOVIN-on.

 Harryvel álmodtam, egy kicsit ziháltam ébredtem. Éreztem ahogy a homlokomról izzadságcseppek gördülnek le. Újra az éjszakánkkal álmodtam. Szégyenlősen néztem körbe a sötét szobában, mintha valaki láthatott volna így. De lenyugtattam magam, hogy egyedül vagyok és nem láthatott senki. Percek múlva már a zuhany alatt álltam, próbáltam kiverni a fejemből az álmomat. Jobban mondva Harryt próbáltam felejteni. De nem ment. Kár is tagadni, szeretem, nem bírok nélküle még levegőt venni sem. Hiányzik.

Írnom kellett neki, legalább pár szót, hogy tudja jól vagyok, és nagyon szeretem. Ezzel talán még jobban fájdítom a szívét, de muszáj tudnia mennyire hiányzik nekem.

Izgatottan vettem magamra a ruháimat, sietnem kellett, mivel tízre már a büfénél kellett lennem, gondoltam 2 óra alatt simán megjárom az internet kávézót. Elbuszoztam a munkahelyem közelébe, ott kerestem egy megfelelő kávézót, majd kértem egy bögre habos csokit, azzal együtt ültem le az egyik szabad laptophoz.

Bepötyögtem a jelszavamat, és felhasználó nevemet a Twitteremhez. Miután betöltött, az üzenet ikon kéken villogott, tudtam, hogy kik írhattak nekem. Megnyitottam, és három embertől kaptam levelet. Eleanortól, Liamtől és Harrytől. Elsőnek El-ét nyitottam meg, talán övé a kevésbé fájdalmasabb. Szemeim könnybe lábadtak a sorokat meglátva.

"Kedves Roxy! Miért mentél el? Tudod milyen űrt hagytál ebben a két fiúban? Mindenhol kerestek már téged, Harry olyan ideges volt az eltűnésed napján, hogy betegre itta magát, senkit nem akart látni, Lou és Liam sem tudták leállítani. Összetűzésbe keveredett két fiúval és elverték. De ne aggódj jobban van, szerencsére a biztonsági őrök hamar leállították őket. Kérlek gyere haza. Hidd el itthon sokkal biztonságosabb mint ott ahol most vagy. Aggódunk érted. Ha olvasod ezt a levelet írj vissza nagyon kérlek. Legalább Harryre és Liamre gondolj. Szeretünk. Eleanor."

Az egyik mellettem pötyögő lány, meghallhatta a sírásomat és értetlenül bámult engem. Gyorsan elővettem egy zsepit és letöröltem a könnyeimet. Gondolkoztam, hogy visszaírjak-e. Nem tudtam melyik a helyesebb. De aztán úgy döntöttem, annyival tartozok nekik, hogy tudják, hogy minden rendben van velem.

"Drága El! El kellett mennem, talán így biztonságban lehettek. Tudom mekkora fájdalmat okoztam nektek az eltűnésemmel, de akkor azt hittem ez a helyes, már kezdek kételkedni magamban. Annyira hiányzik Harry és Liam, na meg persze ti is, de nem tudom mit tegyek. Talán egyszer még visszamegyek hozzátok, addig is fogadjátok el a döntésemet. Ölel titeket Roxy."

Összeszorított fogakkal kattintottam a küldés gombra. Pillanatokkal később már megjelent az üzenet panelban az írásom, már nem tudom visszacsinálni, elküldtem. Most már tudni fogják, hogy élek, és jól vagyok. Vagyis testileg jól, lelkileg egyáltalán nem. A következő üzenet Liamé volt, remegő kezekkel nyitottam meg, közben a lány még mindig érdeklődve figyelt engem. Próbáltam hátat fordítani, idegesített a kíváncsisága, talán felismert. Reméltem, hogy nem.

"Kedves Roxy. Tudom, hogy messze jársz tőlünk, ezzel nagyon nagy fájdalmat okoztál nekünk, mi megvédtünk volna. Mi értelme volt itt hagynod minket? Arra kérlek, tiszta szívemből, ha fontosak vagyunk neked akkor visszajössz hozzánk. Belebetegszünk abba, hogy nem tudunk semmit a hollétedről. Muszáj haza jönnöd. Szeretlek ezt ne feledd, a testvérem vagy, kérlek gyere haza."

Kezeimbe temettem az arcomat, és visszaakartam tartani a sírást. Nekem is annyira hiányzik a testvérem. Kérlelt, hogy menjek haza, legszívesebben abban a pillanatban induktam volna, de mégis itt tartott valami. Mi van ha haza megyek és Holman egyből megjelenne? Nem tehetem ezt velük. El kell bújnom. Liam-nek nem tudtam mit írni, egyszerűen nem voltam képes leírni az érzelmeimet, leírtam neki egy szót amiben biztos voltam abban a pillanatban. "Szeretlek"

Harry levele volt csak hátra. Hosszasan mérlegeltem a helyzetet, hogy elolvassam-e. Tudtam ha megnyitom, nem lesz visszaút és bőgni fogok mindenki előtt mint egy kisgyerek, így nem indulhattam el a munkába. Fájdalmas volt, de bezártam a Twitter oldalamat. Tudtam mit írhatott nekem, azt akarta, hogy hazamenjek hozzá. De nem lehet, még nem.

Sokáig ültem egy helyben, és néztem a képernyőt. Még volt fél órám a műszak kezdésig. Nem akartam addig kóborolni az utcán. Ráadásul nem lettem volna most abban a lelkiállapotban, hogy elviseljem az emberek lökdösődését a buszmegállókban. Így csak ültem és vártam. Arra lettem figyelmes, hogy a mellettem ülő lány megszólít. Félve pillantottam felé, nem tudtam mire számítsak.

- Khm! Valami baj van? - szólt kedvesen.

- Nem - válaszoltam röviden.

- Látom, hogy nincs minden rendben.

Nem értettem, mit akar ez az ismeretlen lány tőlem, csupán kíváncsi vagy esetleg tudja ki vagyok és azért kérdezősködik?!

- Tudod ki vagyok? - kérdeztem lényegre törően.

- Nem. Kéne,  hogy tudjam?

Egy picit szégyelltem magam a bunkóskodásom miatt, így magamra erőltettem egy mosolyt majd folytattam.

- Ja, nem. Csak, áh mindegy. Nem vagyok valami jó passzban.

- Elhagyott a pasid? - szegezte nekem a kérdést.

- Dehogy. Én hagytam el, és most nem merem elolvasni a levelét.

- Értem. Szerintem olvasd el. Jobb ha szembenézel vele. Légy erős - megsimogatta a vállam és kisietett a kávézóból.

Lehet igaza van. Tartozom annyival, hogy legalább elolvasom mit írt nekem. Ha nem is válaszolok, de tudnom kellett mit írt nekem. Mégis csak elhagytam a szerelmünk tetőfokán. Cserben hagytam. Ennyi járt neki. Újra beléptem a fiókomba, és megnyitottam az olvasatlan üzenetet. Nem csak egy üzenet jött tőle, talán 10 vagy 15 is. Remegő gyomorral görgettem az első üzenetre.

"Hol vagy? Miért mentél el?"
"Annyira hiányzol, kérlek gyere vissza, nem tudok úgy élni, hogy te nem vagy mellettem. Gondold át!"
"Miért nem írsz? Tudod mennyire kivagyok borulva? Tudod, hogy Liam elsírta ma magát? Soha eddig nem láttam sírni és ma megtette!"
"Ha megkapod ezeket az üzeneteket, válaszolj, nem bírom, hogy válasz nélkül hagysz minket!"
"Gyere haza, nagyon kérlek! Esküszöm életem végéig vigyázok rád! Nagyon szeretlek!"

"Nem tudok nélküled mihez kezdeni, annyira hiányzol! Te vagy az életem, nélküled nincs értelme élnem! Gyere haza!"
"Már egy hete, hogy elmentél. Hiányod egyre nagyobb űrt hagy a lelkemben, felemészt. Hiányzol Roxy!"

Szemembe ismét könnyek gyűltek, de gyorsan letöröltem őket. Nekem is hiányzik. Tudom, hogy rosszul cselekedtem. De nem tudom, hogy ezt vissza lehet-e csinálni. Megtudnak nekem bocsátani azok az emberek akiket annyira szeretek? Harry az életem, fájdalmat okoztam neki azzal, hogy elhagytam. Ez az egy dolog amit soha nem akartam vele tenni. Nem akartam soha azt, hogy miattam szenvedjen. Mikor újra a a képernyőre néztem, meglepetten tapasztaltam, hogy újabb üzenetem érkezett. Megnyitottam és Harry küldte másodpercekkel ezelőtt.

"Ha most olvasod ezeket a sorokat, bújj el mihamarabb. A nyomozó most értesített minket, hogy Holman rád talált. Tudja hol vagy. Sőt a rendőrség is tudja. Nagyon szeretlek, vigyázz magadra. Hamarosan újra együtt leszünk, csak bújj el!"

E sorokat olvasva, már nem a szenvedéstől remegett a gyomrom, hanem az idegességtől. Nem tudtam mitévő legyek. Holman rám talált? De hogyan? A rendőrség honnan tudja, hogy Holman megtalált? De a legnagyobb kérdés hol van Ő?

Kiléptem a fiókomból, majd a táskámért nyúltam a földre. De abban a pillanatban egy kérges tenyér szorította le a számat, és halkan a fülembe suttogott.

- Meg vagy!