30.Rész -A temetés-

 Sziasztok, meghoztam nektek a 30. részt. Remélem tetszeni fog nektek. Írjatok komit és pipáljatok :) Ki lesz a 80. feliratkozó?  puszi

Szinte víz hangzott a fejemben a szó. Meghalt. Éreztem kiről lehet szó, mégis félelemmel vegyes szomorúsággal kérdeztem Liamet.

-Ki halt meg?

-Hannah.

Hirtelen a szívembe hasított a fájdalom, azt éreztem, hogy összeszorul a lelkem és icipici darabra törik össze. Liam könnyes szemeivel engem nézett, Harry mellém ült, mind a ketten látták, hogy falfehér lettem. A fejem zsibbadni kezdett, majd a kezeim remegtek az idegességtől. Szemeim előtt elsötétült minden, éreztem ahogy az erőm elhagy és Harry karjaiba esem össze.

Nem tudom meddig lehettem így, de arra keltem, hogy Harry az arcomat pofozgatja, Liam pedig kiabál, hogy ne hagyjam el őt, közben egy vizes ronggyal a homlokomat törölgette.

 

-Végre, hogy felébredtél. Nem akarom, hogy te is itt hagyj - mondta kétségbe esett Liam.

-Mond, hogy csak álmodtam és Hannah nem halt meg. Nem veszíthetem el Őt is. Elsőnek Mona most meg .... - zokogtam el magam

-Sajnos igaz - ölelt át Liam.

Sírásom az eddiginél is keservesebb lett, nem bírtam magammal, csak jöttek és jöttek a könnyeim. Liam simogatta a vállam, de Ő sem volt képes tartania magát egymás vállába zokogtunk. Egy idő múlva megtöröltem a szemeimet, majd Liam válla felett megláttam Harryt, ahogy mellettünk ül és bámul maga elé.

Percek múlva kicsit összeszedtük magunkat, majd feltettem Liamnek a kérdést ami abban a pillanatban nagyon foglalkoztatott.

-Honnan tudod, hogy Hannah meg...meghalt? -dadogtam

-Hajnalban felkeltem, nem bírtam aludni, rossz érzésem volt, látnom kellett Őt, tudni akartam, hogy minden rendbe van-e vele. Így elmentem hozzá, de mikor odaértem a rendőrség helyszínelt.

Megkérdeztem mi folyik ott, erre pont akkor hozták ki letakarva Hannah holtestét. Azt mondtam, hogy a barátja vagyok így megengedték, hogy megnézzem. És tényleg Ő volt.

-De mi történt vele? - kérdezte Harry.

-Holman volt, lelőtte - mondta keserűen. - Hagyott egy levelet, találkoztam  a nyomozóval és elmondta mi állt benne.

-És mi? - türelmetlenkedett Harry

-'Te leszel a következő' - suttogta Liam.

-Mi? Ezt kire érti? - kiabált Harry aggódva.

-Rám. - néztem magam elé

-A nyomozó szerint is te lehetsz az újabb célpont. Már a házunk előtt van egy nyomozó csoport, mindenhova követni fognak téged. - ült le mellém Liam

-Mostantól ez lesz az életem? Ráadásul ha megneszeli ezt a sajtó rátok fognak szállni, ezt nem hagyhatom! Elmegyek! - álltam fel.

Harryre és Liamre néztem, akik szinte belesápadtak abba amit mondtam. Léptem pár lépést a szekrényem felé, de abban a pillanatban a szívem kiakart ugrani a helyéről, olyan sebesen dobogott mint még eddig soha, ezek nem a szerelmes dobbanások voltak, hanem valami egészen más, valami rosszabb. De egy mély levegő vétel után erőt vettem magamon és a szekrényemhez léptem. Nem kellett sokáig várnom Harry és Liam egy emberként fogtak közre.

-Nem mehetsz el! Tanultunk az előző esetből, anyáéknál sem lennél biztonságban - ölelt át Liam.

-Nem oda megyek. Nem tudom hova még, de messze tőletek. Ahol nem sodorhatlak titeket veszélybe.

-Ugye ezt most nem mondtad komolyan? - mélyült el Harry hangja.

-De, a legkomolyabban beszélek most veletek - szorítottam össze a fogaimat.

-Hova mennél? Nem is voltál még Anglián kívül, ja és Hawaiion kívül máshol! Itt maradsz! - parancsolt rám Liam.

-Elmegyek, döntöttem - fordultam újra a szekrényem felé.

-Nem! - ordított Liam.

Nem akartam vitatkozni, így pakoltam tovább, de Liam mögém állt és megragadta a karomat, majd maga felé fordított, felszisszentem az érintésétől, fájt ahogy megszorított.

-Liam, ez fáj! - nyögtem ki.

-Haver, normális vagy? - tépett ki Liam szorításából Harry.

Közénk állt, majd Liam is észbe kaphatott mert újra az ágyra rogyott és beletemette az arcát.

Tudtam, hogy nem direkt okozott nekem fájdalmat, sőt ez semmiség volt, csak meglepett ez a kirohanása. Tudom, hogy félt engem, de ha itt maradok veszélybe sodrom Őt is és a többieket is. El kell innen vinnem Holmant, ha kell örökre menekülök előle, de a családomat ne bántsa.

Leguggoltam Liam mellé, közben Harry szorosan a hátam mögött állt lesben.

-Figyelj, valamit tennem kell, én hoztam rátok ezt a szörnyeteget, nekem kell eltüntetnem is. A karrieretek is kockán forog. Nektek a rajongóitok a legfontosabbak most. Ígérem írok nektek majd.

-Én sem engedem, hogy elmenj! - vágott közbe Harry.

-De...

-Nincs de, ha kell bezárunk a szobádba. Nem engedjük, hogy egyedül legyél. Nem is tudom, honnan gondoltad, hogy csak úgy elengedünk. Roxy értsd meg, te fontos vagy nekünk, vigyáznunk kell rád!

-Kérlek engedjetek elmenni! - mondtam szipogva.

-Oké Te akartad, gyere Liam. 

Harry felsegítette Liamet, majd szó nélkül kiviharoztak a szobámból, de előtte kivette a kulcsot az ajtómból, majd a másik oldalt bezárta.

Tudom, hogy csak jót akarnak nekem, de most túlzásba estek, nem nekik kell engem megvédeniük, nekem kell az életükből eltüntetni Holmant. Ismét el kell szöknöm, valahogy el kell mennem innen.

5 nap múlva

Rá kellett jönnöm, hogy két éber testőr mellett akik olyanok mint a vérebek, nincs sok esélyem meglépni, ráadásul az ablakom alatt álltak a nyomozók is, így beletörődtem. Az utóbbi napokban nem sok minden történt, azon kívül, hogy az exhumálás eredménye is megjött ami 100%-ig megállapította azt, hogy nem Mr Holman lett eltemetve. De a nyomozók azóta sem jöttek rá mi történhetett a tűzharc után. Nem tudják ki égett az autóban.

Percek múlva indulunk a temetésre, ebben a pár napban ismét kisírtam a szemeimet, magamat okoltam amiért Hannah meghalt, én tehet a haláláról. Mindent elrontottam, mindenki életébe rosszat hoztam, inkább léptem volna ki a vonat elé mikor elhagytam Liaméket. Most nem lennénk ekkora bajban, nem kéne attól tartani, hogy bármikor felbukkan az a szemét.

Hiába volt február közepe, a napszemüvegemet bekészítettem, muszáj volt eltakarnom a szemeimet ami a sok sírástól feldagadt. Liam lenyugodott egy kicsit, volt alkalmunk elbeszélgetni mi is történt velünk az elmúlt hónapokban. Teljes mértékben mellettem állt, úgy ahogy a többiek is. Bár azt mondta nem szerette Hannah-t mégis látom rajta mennyire megtört benne valami a halál híre után.

 Liam egy nagyon érzékeny fiú, próbálta nagyon sokáig tartani magát, de sajnos már nem bírta kiadta magából a fájdalmat, ennek nagyon örülök, kezdtem aggódni érte, féltem, hogy hülyeséget csinál, vagy ami a legrosszabb beleőrül ebbe az egészbe.

-Roxy indulunk - jött be Harry a szobámba.

-Egy perc.

Harryvel nem beszéltünk azóta sem az SMS-ről, megmondtam neki, hogy hanyagoljuk a Tayloros témát egy darabig, legalább a temetésig. Haragszom rá még mindig, nem könnyű feldolgozni azt, hogy a barátom lehet hazudik nekem. Ráadásul nagyon feszültek vagyunk mindannyian, nem akarok megkockáztatni emiatt egy szakítást. A felfokozott hangulatunkban kitudja mi történne. Elveszíteni nem akarom, már most annyira hiányzik a csókja, az ölelése. Duplán fáj a szívem, Hannah és Harry miatt is. Sajnos még egy barátnőmet elveszítettem, Harryt már nem élném túl.

-Indulhatunk - néztem az ajtóban lévő két fiúra.

A többiekkel a temetőben találkozunk, velük nem is találkoztam a héten, de valahogy nem is szeretnék, nem tudnék a szemükbe nézni. Főleg nem Hannah családjának szemébe nem.

Mikor elindultunk észre vettem, hogy több autó is követ minket.

-Nyugi, csak a rendőrök, lesznek egy páran a temetésen is - szólt Liam mikor látta, hogy leskelődöm.

Harry mellettem ült, kezeit az enyémre rakta és egy biztató mosolyt küldött felém, visszamosolyogtam, de nagyon erőltetetten.

Féltem ettől az egésztől, nem akartam látni a szenvedő embereket, nem akartam, hogy újságírók vegyenek körül minket.

A temető bejáratához érve összeszorult a szívem,messziről is kivehető volt mennyien eljöttek Hannaht búcsúztatni. Zsebemből előhúztam egy kis selyem masnit, amit még Hannahtól kaptam nagyon régen, és azt szorongattam idegességemben. Liam és Harry belém karoltak, úgy sétáltunk a gyászoló emberek felé. Körbe pillantottam, és szinte minden fa mögött egy megbújt rendőr leste az embereket. Szörnyű volt ezt látni, félni kell egy temetésen, ismét eluralkodott rajtam az önvád. Legszívesebben elfutottam volna, de megígértem Harryéknek, hogy nem hagyom őket el.

Ugyanaz a fájdalom, mikor Monát temettük előtört, a gyász borzalmas érzés. Nem akarok több embert elveszíteni magam körül, nem tudnám elviselni.

A szertartás fél órás lehetett, próbáltam magam tartani több kevesebb sikerrel, a végén részvétünket fejeztük ki a családnak, szerencsére nem láttam a szemükben sem a viselkedésükön, hogy haragudnának rám. Egy kicsit megkönnyebbültem, legalább az Ő szemükben nem vagyok rossz ember, ha már a sajátomban az vagyok.

Megtörten dobtam a sírra egy vörös rózsát, nem ezt érdemelte szegény Hannah, nem ezt a szörnyűséget. Túl fiatal volt még, élni akart.

-Bocsáss meg - suttogtam a sír felé.

-Nem a te hibád - ölelt át Harry.

-Minden az én hibám.

Szorosan karjait körém fonta magához húzott, arcomat a vállába temettem. Csak Ő tud lenyugtatni, Ő az egyetlen ember aki fényt ad nyomorult életemnek.

A fiúk is odajöttek hozzánk, majd sorra megöleltek, Eleanor a fülembe suttogta, hogy velem lesz, és minden rendbe jön.

Annyian mondták már ezt nekem, és tessék, még mindig itt tartunk, ismét elvett Mr Holman tőlünk egy nagyszerű embert, már nem jön semmi sem rendbe.

Fejemet az égnek emeltem, kövér cseppek hullottak ránk, az én szívem is így sírt abban a pillanatban.

Mona és Hannah halála nagy űrt hagyott maga után, amit soha senki nem tud rendbe hozni, lelkem egy darabját vitték el ők ketten, két fontos ember ment el, akik már fentről néznek le ránk. Remélem mind a ketten megtudnak nekem bocsátani, ha mellettük lettem volna, lehet még élnének.