8.Rész -Fény az alagút végén-

  Sziasztok meghoztam a 8. részt, arra kérek mindenkit hogy írjon kommentet aki olvassa a blogom, Köszönöm :)

A csalódottság sütött a tekintetéből. Én okoztam ezt a fájdalmat neki, most jöttem rá igazán mennyire szeret engem Liam. Csak két hónapig lehettünk egymás testvérei mégis tudom hogy ez a fiú akármikor kész lenne értem bármire. Én tehetek mindenről, annyira bánt, hogy ezt tettem vele.

Szemei pirosságából ítélve sírt, és minden könnyet értem hullajtott amit nem érdemeltem meg, és nem is érdemelnék meg soha egy ilyen jó embertől mint Ő.

-Én inkább kimegyek, magatokra hagylak titeket - állt fel megilletődötten Hannah.

Liam és Én is Hannah után bámultunk addig is nem kellett egymás szemébe néznünk, végül mikor kettesben maradtunk lassan odasétált mellém, és belenézett könnyektől áztatott szemembe.

- Tudod mennyire féltettelek? Hogy csinálhattad ezt velünk? Megbeszéltük, hogy találkozunk, te meg megölöd magad! Szeretlek és nagyon aggódom érted - lépett hirtelen közelebb.

Erős karjával átölelt, fejemet a pulóverébe fúrtam és zokogni kezdtem, így adtam ki magamból a feszültséget. Hallottam, hogy Ő is szipogni kezd, de egy gyors mozdulattal letörölte könnyeit, tartotta magát. Simogatni kezdte a fejem majd újra rám nézett.

-Mindenben segíteni fogok neked, nem hagyom, hogy ismét magadra maradj. A testvérem vagy nem akarlak elveszíteni, éppen hogy csak egymásra találtunk aztán eltűntél. Nagyon magam alatt voltam, a versenyre sem úgy tudtam koncentrálni ahogyan kellett volna. De nem is ez a lényeg csak az, hogy végre itt vagy velem. És soha nem engedlek el.

- Annyira rendes vagy velem, nem érdemlem meg, nagyon rossz ember lettem ebben a két évben.

-Már vége, új életet kezdesz és mint mondtam segítek, nem leszel egyedül soha - egy újabb ölelést adott ami még jobban zokogásra késztetett.

-De ha jobban leszel, az orvosok szerint 1 hét múlva elkezdheted az elvonó kúrát, ami 4 hónapos lesz.

-Elvonó? De én leszokom magamtól is! - töröltem le a könnyeimet.

-Roxy ez nem ilyen egyszerű, ott segítenek neked. Kérlek a kedvemért és persze magadért.

-Biztos letudnék magamtól is szokni, de miattad vállalom - mosolyogtam rá.

-Ez a beszéd, együtt megoldunk mindent.

Akkora hülye lettem volna eldobni magamtól az életet hisz itt van egy testvér aki feltétel nélkül szeret engem, és segít nekem annak ellenére hogy szinte alig ismer. Liam a védő angyalom ezentúl soha nem akarom Őt elveszíteni, soha nem éreztem ekkora szeretetet egy ember iránt kivéve persze Monát. Végre nekem is megadatott egy testvér egy család, bár nehéz élet van a hátam mögött, de biztos vagyok ezek után már csak jó történhet velem. Azon leszek hogy leszokjam a drogról utána szabad boldog ember leszek a bátyám oldalán.

-Hidd el minden rendbe jön - suttogta a fülembe.

Nem válaszoltam, csak még jobban szorítottam magamhoz, hittem neki, Ő az egyetlen személy akiben megbízom, tudom hogy Ő soha nem hagyna cserben.

Liam egy percre nem hagyott magamra, úgy ahogy Hannah sem. Mind két ember jelenléte teljesen megnyugtatott, azt kezdtem érezni hogy boldog vagyok, végre.

Késő délután megérkezett Karen és apám is. Nekem elég kínos volt a megérkezésük, rettentően szégyelltem magam amiatt hogy faképnél hagytam Őket, ráadásul abban a hitben voltam 2 évig hogy apám egy szemétláda, és még így is hogy tudom hogy nem engem akart a házból kitúrni nehéz a jópofizás vele. De megfogadtam hogy új életet kezdek, ehhez viszont megbocsátás kell, elfelejtek minden sérelmet.

Karen sírva rohant be a kórterembe, szinte fellökte Liamet, Ő is agyon szorongatott és ezerszer elmondta mennyire sajnálja hogy ez történt, és magát hibáztatta. Hiába magyaráztam hogy nem tehetnek semmiről Ő zokogott tovább. Liam és Hannah kivitték a szobából hogy lenyugodjon. Így kettesben maradtam apámmal, kínos csend állt be, próbáltam nem összetalálkozni a tekintetével, de elkerülhetetlen volt mikor elém ült.

-Roxy, kérlek figyelj rám. Én.. én annyira sajnálok mindent, ha lehetne visszapörgetném az időt és teljesen másként csinálnék mindent. Tudom, hogy az Én hibám minden, többek közt az is, hogy idekerültél. Hidd el nagyon szeretlek, de elfogadom azt is ha nem akarsz látni. Tudd azt is, hogy bármikor számíthatsz rám ezután.

A nap folyamán többször bebizonyosodott hogy nem vagyok a szavak embere így apámnál is a megbocsátás jeleként megöleltem. Váratlanul érte mert egyből nem ölelt vissza, de amint felfogta hogy megbocsátottam sokkal szorosabban ölelt mint én őt.

-Hiányoztál kislányom - csuklott el a hangja.

Nekem sem kellett több, újra zokogásba törtem ki, fel sem fogtam, hogy van egy apám, mindig csak álmodoztam erről, és itt van egy hús-vér ember akinek számítok.

Annyira boldog voltam abban a percben, talán soha nem voltam és leszek ennyire. Liam és Karen beléptek a szobába és az ölelkezésünket látva Ők is csatlakoztak. Végre egy család voltunk, mi négyen egy örökké valóságig.

4 hónap múlva

 

-Liam igyekezz már apáék már biztos várnak minket - fordultam hátra hozzá mert küszködött a bőröndömmel aminek a kereke kiesett.

-Egy pillanat - vigyorgott.

 Szerencsésen végig csináltam az elvonót, bár a legelején voltak hullám völgyek de a családomért meg kellett tennem. Én győztem, a drogot véglegesen kitöröltem az életemből minden keserűséggel együtt ami a régi életemhez kötött.

Minden héten meglátogatott Liam a szabadidejében, persze Hannah is jött amikor csak tudott.

Büszke voltam most magamra amiért sikeresen túl jutottam a drogon, de a legjobban Liamre vagyok, nehéz lehet egy drogos nővérrel akit szinte egyik pillanatról a nyakába akasztottak. De Ő hősiesen kitartott mellettem még akkor is mikor lehozták a címlapon hogy elvonón van a testvére. Liam szerint leszálltak már a témáról, de a sajtó olyan mint az ördög, soha nem alszik.

Annyit mesélt a barátairól a banda tagjairól hogy már izgatottan várom a megismerkedést. Amíg csak a TV-ben láttam Őket nyálas ficsúroknak hittem Őket, de Liam szerint mind a 4 fiú kedves és jó ember.

Wolverhamptonba tartottunk, a hétvégét négyen töltjük akár egy család. Ez lesz az első igazi családi hétvégém.

A vacsorát Karennel együtt készítettük el, bár nem vagyok egy mester szakács mindenkinek nagyon ízlett. Órákig beszélgettünk négyesben a nappaliban, soha nem gondoltam volna hogy egy családi beszélgetés ekkora örömet tud okozni, annyira boldog voltam hogy egész idő alatt mosolyogtam.

-Roxy szállj már be, pár hét múlva újra jövünk látogatóba, elkésünk a srácok már várnak ránk! - utasított Liam.

Könnyeimmel küszködve váltam el Karentől és apámtól, nagyon megszerettem őket, és ami a legjobb apámmal is remek köztünk a viszony.

Az autó sietősen gurult ki az utcából, de végig a tekintetem a szüleimre szegeződött, letöröltem előtörő könnyeimet, mire Liam megsimogatta a fejem.

-Nem lesz semmi baj, karácsonyra újra együtt leszünk. Most kezdődik igazán az életed, megismerkedsz a világ legjobb fej embereivel, nem fogsz unatkozni azt garantálom.

-Tudom hogy jobb lesz nekem Londonban, de akkor is hiányozni fognak - néztem az út mentén elsuhanó fákat.

Miután lenyugodtam Liam bekapcsolta a rádiót, éppen egy olyan szám ment amit mind a ketten ismertünk Carly Ray Jepsen-től ment a Call me maybe. Egyből énekelni kezdtük a dalt, lehúztam az ablakot és az autópálya közepén ordítva énekeltem a világnak. Nekem nem volt olyan jó hangom mint Liamnek de ebben a pillanatban nem érdekelt, most éreztem igazán hogy szabad vagyok, és felemelő érzés volt tudni hogy elkezdődött az új életem.

Pár óra autó út után végre bekanyarodtunk a One Direction ház elé. A fiúk itt szoktak összegyűlni bulik alkalmával és máskor is ha úgy tartja kedvük, viszont mindenkinek van saját lakása is.

-Liam annyira izgulok, mi van ha nem tetszem nekik? Mégis egy drogos érkezik közéjük - néztem Liamra miután elindultunk az ajtó felé.

-Ne aggódj, nem olyan srácok, megértőek. Ja és már nem vagy drogos, kérlek felejtsd el a múltat.

-Igazad van, amúgy is csak 4 fiatal fiú, mit izguljak.?

-Helyes - megragadta a kezemet és húzni kezdett.

Benyitott a hatalmas ház ajtaján, előre engedett majd elkérve a kabátom felakasztotta a sajátja mellé. Megszeppenve álltam mellette nem mertem elindulni.

-Gyere már, ne izgulj! - mosolygott és belém karolt.

Lassan a nappali felé vettük az irányt, megpillantottam a kanapén négy vigyorgó fiút. Nem tudtam minek örül a fejük ennyire, talán viccesek voltunk vagy tényleg ennyire vártak minket?

-Végre megjöttetek már olyan éhes vagyok - szólt egy szöszi a kanapé végéből.

-Jaj Niall ne mindig a hasadra gondolj - verte hátba egy fekete haj.

Liam megcsóválta a fejét a jeleneten majd felém fordult és egy biztató mosolyt küldött nekem.

-Srácok, Ő itt a nővérem Roxy, bánjatok vele nagyon rendesen, ha nem kitöröm a derekatokat - vetett egy szúrós mégis pajkos mosolyt a fiúknak.

Bemutatkoztam mindenkinek, legutoljára egy mosolygós barna kócos fiú maradt.

-Szia Én Harry Styles vagyok - megfogta a kezem és egy gyengéd csókot lehelt rá.

-Hé Harry, veszed le a mancsod a tesómról, még pár perce sincs itt te meg ráhajtasz - tépte ki Liam a kezem Harryéből.

-Nem vagyok kislány, tudom hogyan kell bánni a kisfiúkkal - néztem Liamre vigyorogva.

-Nem vagyok kisfiú, kikérem magamnak - nézett tettetett sértődéssel Harry.

-Akkor megnyugodtam, most hogy mindenki ismer mindenkit szerintem ehetünk Niall nagy örömére - forgatta meg a szemeit a bátyuskám.

 Mintha egy féltett dolog lennék, Liam úgy őrzött engem, még az ebédlőig vezető úton is végig a kezem fogta. Tudtam, hogy Harry a hátunk mögött sompolyog ezért hátranéztem és küldtem felé egy bocsánat kérő mosolyt. Ő egy kacsintással válaszolt.

Úgy érzem az új életem rengeteg élménnyel fog gazdagítani, de állok elébe, erre vágytam már évek óta, egy boldog félelem mentes életre, ami a mai nappal kezdetét vette.