7. Rész -Segítség-

 Sziasztok! Remélem ez a rész is elnyeri a tetszéseteket. Ha igen kérlek titeket kommenteljetek. Nincs ellenőrzőkód amivel bajlódni kéne. Aki nem iratkozott fel az tegye meg :)

-Roxy? Tényleg te vagy az? Nem hiszem el, de miért most? Miért nem kerestél? - hangja egy pillanat alatt levetette az álmosságot.

Már kezdtem megbánni hogy felhívtam, lehet nem volt jó ötlet, csak a kioktatás jön, miért mentél el kicsi Roxy? Volt okom rá ennyi.

-Igen én vagyok, szükségem lenne egy kis pénzre - nem kerteltem belevágtam a közepébe.

-Mi? Roxy eltűntél csak úgy, kérlek magyarázd meg! Neked nem is hiányoztam? Mi történt veled?

-Liam kérlek ne most, nincs kedvem erről beszélgetni, és amúgy a pénz miatt hívtalak. Tudsz adni vagy nem?

-Nem hiszem el, hogy ez tényleg te vagy, nem ismerek rád. Csak a pénzem kell? Tudod hányszor hívtalak? Hónapokon keresztül csak a telefonomat bámultam, hogy mikor hívsz, de semmi. Csalódtam benned.

Talán eddig tudtam magam tartani, két éven keresztül sikerült magamba fojtani az érzéseimet, de most Liam hangját hallva kezdtem megtörni, hirtelen hiányozni kezdett a sok átbeszélt éjszaka a testvéri szeretete. Szörnyen dühös lettem magamra amiért önző módon csak a pénzéért hívtam fel, elcsuklott hangon válaszoltam neki.

-Liam kérlek bocsáss meg, nem tudom mi van velem. Tudod nagyon nagy bajban vagyok. Egyedül nem tudok ebből kimászni.

-De mi a baj? Nekem elmondhatod, kérlek bízz bennem, ha kell most odamegyek hozzád.

-Nem kell idejönnöd, most jól vagyok. - szipogtam

-Hol laksz? - kérdezte sietve.

-Londonban.

-Tessék? Végig egy városban laktunk, és nem is tudtam róla. Jaj Roxy annyira hiányoztál. Miért kellett elmenned? Olyan buta voltál. Teljesen félreértetted anyámék veszekedését.

-Mit érthettem volna azon félre? - vált hangom keményebbé.

-Nem rólad vitatkoztak, hanem George bácsin, anyám testvérén. Tudod akkor szabadult a börtönből és nem volt hova mennie, anyám azt akarta, hogy egy darabig nálunk lakjon, de apa nem ment bele. Nem akarta hogy rossz hatással legyen ránk.

Mintha egy nagy pofont kaptam volna, ez a pár mondat amit a telefonba mondott felért egy arcon csapással. Hogy lehettem ekkora hülye, egy félreértés miatt jöttem el a családomtól, és azóta az életemet is tönkretettem. Mindennek én vagyok az oka, amennyire szerettem volna egy jobb életet de annál rosszabbat vonzottam be magamnak.

-Roxy itt vagy? Szólalj meg. - szólt kétségbe esetten.

-Igen itt vagyok, de ezt nem tudom felfogni.

-Kérlek mondd meg a címed és ha akarod holnap elmegyek hozzád. Találkozzunk beszéljük meg a történteket. Anyának és apának is nagyon hiányzol. Nagyon örülni fognak ha megtudják, hogy meglettél.

-Talán nem a legjobb ötlet most velük is találkoznom - szóltam halkabban.

-De miért? - lepődött meg.

-Olyan nehéz ez Liam, annyira egyedül voltam és a fájdalmamat enyhítenem kellett.

-Roxy mond már mit tettél? - kelt ki magából. - Csak nem börtönben vagy?

-Jaj dehogy is... drogozom. - mondtam az utolsó szót olyan halkan ahogy csak lehetett, de Liam értette így is.

-Mi van? Ugye csak viccelsz? Kérlek mond hogy csak vicc - hangja egyre kétségbe esettebb lett.

-Sajnos ez az igazság, és egyre lejjebb csúszom, segítened kell, egyedül nem bírom. - újra sírni kezdtem.

-Figyelj! Én melletted leszek és segítek. Érted? - hangja olyan lágy és megnyugtató volt.

Az a fájdalom amit elnyomtam magamban újra felszínre tört, de talán most sokkal jobban mint azelőtt. A telefon beszélgetés közben egyre jobban kívántam a bogyóimat. Enyhítenem kellett a sóvárságon mert ezt nem bírom elviselni.

Megbeszéltük Liammel hogy másnap meglátogat, úgy is szabadnapos leszek. Mikor leraktuk a telefont megtörten roskadtam az ágyamra és minden könnyem amit eddig visszafojtottam elhagyta szemeimet. De még ezekben a pillanatokban is nagyon akartam a tablettákat.

Talán fél óráig áztattam  a párnámat mikor már annyira nem bírtam magammal hogy felálltam rendbe szedtem magam és újra elindultam a buliba, imádkoztam hogy Phil még ott legyen és megessen rajtam a szíve, talán ad még egy bogyót.

Amint beléptem a szórakozóhelyre, automatikusan oda pillantottam ahol a törzshelyünk volt. Megláttam Philt egy lánnyal smárolni az egyik bárszéken. Lassú léptekkel közeledtem felé, mintha az életemért kellene könyörögnöm neki úgy be voltam tojva. Megkocogtattam a vállát hogy rám figyeljen.

-Mit akarsz már megint? Nem látod hogy foglalt vagyok? - vigyorgott erőltetetten.

-De és bocsánat, biztos nem tudsz egy bogyót adni? Nagy szükségem lenne rá. Esküszöm holnap megadom az árát, sőt az előzőét is.

 Megforgatta szemeit, közben a csaj a nyakát csókolgatta. Phil belenyúlt nadrágzsebébe és előhúzott egy kis zacskót amiben 5-6 szem fehér tabletta volt.

-Na jó adok egyet, de vigyázz mert ez marha erős, nem ilyet adtam ezelőtt, ha lehet csak egy felet vegyél be vagy holnapot a kórházban töltöd.

Áhítattal néztem ahogy belenyúl a zacskóba majd kihúzza nekem az adagomat. Belenyomta a kezembe, megköszöntem neki és már futottam is a mellék helyiségbe.

Bekaptam az egész tablettát, nem érdekelt Phil makogása, mindig túloz, nekem most erre volt szükségem.

Megtámaszkodtam a mosdón , belenéztem a tükörbe, de már nem a régi aranyos kislányos Roxy nézett vissza rám. Arcom vonalai megkeményedtek, szemem a sok sírástól karikás lett és vörös. Mélyet szippantottam a bűzös levegőből de még ez is jól esett. Szinte éreztem ahogy a gyomrom szétszedi a kis bogyót. Tudtam hogy perceken belül hatni fog, ezért haza indultam, nem akartam  hülyeséget csinálni, egyszerűen csak nem akartam fájdalmat érezni.

Elfutottam Phil mellett aki kiabált utánam de nem néztem vissza. Az adrenalin is dolgozni kezdett bennem. Úgy gondoltam hazafutok, a testem mintha újjászületett volna annyira felvoltam pörögve. A 10 percnyire lévő lakásunkhoz  szinte pillanatok alatt odaértem. Közben a szívem erőteljes dobogására figyeltem fel, de nem érdekelt, szint szárnyaltam olyan gyors voltam és erős. A boldogság újra elöntötte a testem, nem akartam hogy ez véget érjen.

Mikor megérkeztem a ház elé mintha nem is a valóságot láttam volna, rengeteg ember jelent meg körülöttem és mind az én nevemet kiabálták. Nagyon megijedtem, nem értettem hogy mit keresnek itt. Kezeim remegni kezdtek amint az ismeretlen arcok felém közeledtek és ujjal mutogattak rám. Ide- oda kapkodtam a fejem, beakartam szaladni a házba de nem tudtam, mintha lebetonoztak volna. Egyre közelebb és közelebb értek a kezek felém. Egy nagy dobbanást éreztem a szívem felől, majd erőtlenül a földre zuhantam.

*

Mintha meghaltam volna, nem hallottam semmit, a szememet sem tudtam kinyitni. Egyedül annyit éreztem hogy valaki belém döf egy nagy tűt majd elkezdi ütögetni az arcom. A mellkasom rettentően égett, és éreztem azt is hogy meztelen felsőtesttel fekszem egy mozgó valamiben.Ezután újra képszakadás.

A szemeim mintha le lettek volna ragasztva annyira nehezen bírtam kinyitni.

A gyomrom égett és fájt. A testemet egy nagy ólom darabnak éreztem,  percek múlva újra erőt vettem magamon és végre láttam hol is vagyok. A szagról és a fehér falakról ítélve egy kórházban. Ránéztem a kezemre és tű lógott ki belőle ami egy infúziós tasakhoz vezetett.

Szavakat nem tudtam kiejteni csak nyögések hagyták el ajkaimat. Nem tudtam hogy kerültem ide, de leakartam ellenőrizni hogy megvannak-e a végtagjaim sorra megmozgattam őket, és nagy örömömre mind megvolt, szóval nem balesetem volt, de akkor miért vagyok itt?

-Végre felébredt a drogos palántánk - lépett be egy kopasz szemüveges orvos.

Rápillantott a mellettem lévő műszerekre majd az infúziós tasakra.

-Ez mindjárt lecsepeg, addig se mocorogjon nehogy a tű még jobban magába szúródjon -  vigyorgott.

Meg kellett tudom hogy mi történt, ezért erőt vettem magamon és halkan megkérdeztem tőle ami engem foglalkoztatott.

-Mi történt velem?

-Hogy mi történt? Kérem szépen jól bedrogozta magát és leállt a szíve.

-Mi van? - hangom már nem volt erőtlen.

-Igen jól hallotta, hirtelen szív megállása volt a drogtól amit beszedett, nagy szerencséje volt hogy a barátnője újraélesztette. Ráadásul kiütötték egyszer a mentős kollégák is.

Nem tudtam megszólalni, majdnem meghaltam a hülye drog miatt. Ebben a pillanatban teljesen máshogy láttam az életem, nem szabad csak úgy eldobnom magamtól mindent. Rettentően dühös lettem magamra amiért ezt tettem, csak egy hajszálon múlt és már nem itt lennék hanem egy hullaházban. Ahogy erre gondoltam elfogott a rettegés, nem akarok meghalni még nem. Ebben a pillanatban megfogadtam hogy abbahagyom ezt zűrös életet és innentől kezdve minden megváltozik.

-Hannah kisasszony kint várta hogy felébredjen, igazán büszke lehetne rá hogy ilyen barátnője van. Megmentette az életét.

Még mindig magam elé bámulva feküdtem, nem akartam senki szemébe nézni,legszívesebben a saját képembe beleköpnék. Eddigi életem nem ért semmit, de ezután fog. Megígértem magamnak hogy megváltozok, és ha nagyon nehéz is lesz leszoknom akkor is belevágok. Ha nem is magamért Liam-ért és persze Hannah-ért akinek az életemet köszönhetem.

Ebben a pillanatban megláttam az ajtóban Hannah kisírt szemeit és gyors léptekkel közeledett felém.

-Te akkora hülye vagy tudod? Annyira megijesztettél - szorosan átölelt és zokogni kezdett.

Haja teljesen belepte az arcom, de még így is teljesen kivehető volt hogy az ajtóban áll még valaki. Egy barna hajú magas fiú.

Miután Hannah leült mellém. Szemeink újra összetalálkoztak. Barna íriszéből sütött a fájdalom. Megtörten állt de nem jött beljebb.

Szemeim újra könnyekkel teltek meg és szívem mélyéről jött az a pár szó amit kitudtam magamból préselni.

-Bocsáss meg Liam.