2013. március 30., szombat

6.Rész -Még mélyebbre-

 Sziasztok meghoztam az új részt, valószínű jövőhéten nem lesz új rész. Kommenteljetek :) puszi

Bőröndöm súlya semmi volt ahhoz képest amit a lelkemben cipeltem. A sok fájdalom ami újra felszínre tört, a magány amit azt hittem végre eltűnik,de nem, újra egyedül vagyok a fájdalmammal nem tudom hogy fogok ezzel megbirkózni. Túl gyenge vagyok már ehhez, nem bírok még ki egy csalódást.

A nagyapámtól sem búcsúzom el, pedig ez alatt a pár hét alatt nagyon jól kijöttünk egymással, egy arany ember nagyon sajnálom hogy Őt is itt kell hagynom. Nem akarok hozzá költözni, nem akarok a kísértésnek kedvezni azzal hogy maradok, jobb lesz innen távol, elfelejtek mindent és új életet kezdek.

Van annyi pénzem amit zsebpénz gyanánt kaptam, nem költöttem belőle soha, csak ha valamire szükségem volt. Talán az árvaház erre az egy dologra volt jó csak hogy becsüljek minden dolgot amim van. Így voltam a pénzzel is, nem sok ami a 2 hónap alatt összegyűlt, de talán egy szobát tudok majd bérelni, és amilyen hamar csak lehet munkát kell keresnem hogy fent tudjam magam tartani. Nehéz lesz, de belekel vágjak, nincs mese eddig sem segített senki ezután is egyedül kell ezzel megbirkóznom.

Mivel éjszaka nem járnak vonatok, az állomáson kellett éjszakáznom A legkorábbi vonattal elmegyek, és nem nézek vissza.

Londont választottam úti célként egy nagy város ami tele van lehetőségekkel, kalanddal, erre van szükségem olyan dolgokra amik elterelik a figyelmem a fájdalomról. Ami most nagyon nagy, de az idő múlásával alább fog hagyni tudom.

Egész éjjel egyedül ültem a váróban, a szememet nem tudtam lehunyni, túl ideges voltam ahhoz hogy pihenni tudjak, a vonaton akartam lenni amilyen hamar csak lehet, nem akartam egy pillanattal sem többet itt maradni.

Hajnalban végre kinyitott pénztár, megvettem a jegyem az első vonatra ami befut, már csak perceim voltak hátra az indulásig. Mire észbe kaptam emberek sokasága lepte el a peront, de ők nem voltak egyedül, mindenki pusziszkodott ölelkezett egymással. De jó ezeknek az embereknek, az egész életükben volt mellettük valaki, volt aki szeresse őket, van aki elbúcsúzzon tőlük. Velem nincs itt senki, ezek a gondolatok újra a szerencsétlenségem erősítették, a vonat bekanyarodott a pályára.

 Most kellene megtennem? Csak egy pillanat és vége mindennek, nem fog fájni. Mona már vár rám, együtt lehetünk újra. A vonat vészesen közeledett, öljem meg magam több tucat ember előtt? De kit izgat ez a kérdés? Ha már vége nincs miatt bűntudatom legyen.

A mozdony méterekre volt csak tőlem, arra gondoltam ha kiugrom ennyi volt, vége a szenvedésnek.
Egy hangot hallottam meg a fejemben, vagy inkább a szívemben nem tudom " ne tedd ".

A hang Monáé volt, és azzal a lendülettel ahogy a vonat alá akartam ugrani, hátra felé vetettem magam. Mások szemével úgy néztem ki mint akit csak a vonat szele dobott el. Másodpercek múlva segítő kezek nyúltak felém.

-Jól van kisasszony? Tényleg nagy volt a vonat szele, de hogy ekkora azért nem. Jöjjön álljon fel hogy megnézzük minden rendben van-e.

-Jól vagyok, köszönöm - poroltam le a nadrágom.

-Túl vékonyka maga a szél is felkapja - hallatszott egy rekedtes öreg férfi hang.

Valaki a kezembe nyomta a bőröndömet majd mindenki felszállt a vonatra, én voltam a legutolsó a gondolataimba merülve bámultam a többiek szenvedéseit a bőröndökkel.

Újra megmentett Mona, vagy csak egyszerűen megőrültem nem tudom a hangokat hallva a fejemben, ez egyáltalán nem normális. Ahogy belegondoltam hogy most ott feküdnék a vonat kerekei alatt belém hasított egy érzés, mintha belülről a lelkem ordítaná, hogy mekkora hülye vagyok, hogy eldobom az életem. Mások örülnének neki ha élhetnének, én meg ilyen könnyen feladom. Nem, nem adom fel lesz erőm a folytatásra.

A kalauz füttye jelezte hogy ideje lenne nekem is felszállnom.

Ismét egy vas szekéren utaztam ami az új életem felé vitt, ezt hittem két hónapja is és az is kudarcba fulladt. Az ablakon kibámulva, néztem a napfelkeltét, gyönyörű volt, a réteken számtalan állat legelt. Boldogak voltak, mennyivel jobb lenne egy őznek vagy egy nyúlnak lennem, nem kéne ennyit harcolnom az életemért. Vagy talán mégis, Ők is mindennapi harcban állnak az ellenségeikkel, és a túléléssel. Ezek szerint a Földre azért születik az ember vagy legyen akár egy állat, hogy mindennap küzdjön az életéért. Mi értelme van ennek?

2 év múlva

Szemeimet alig bírom kinyitni, a sötét szobába beszökő nap bántja a retinámat.

-Nem akarok még felkelni, valaki húzza le a függönyt! - kiáltottam majd a fejemre nyomtam a párnámat.

-Roxy te már megint piáltál? Már dél is elmúlt kelj fel! Ja és pia szagod van fürödj le mielőtt dolgozni mész. - hallottam Hannah anyáskodó vékony hangját az ajtóból.

-Ne utasítgass, nekem nem parancsol senki, akkor kelek fel mikor én akarok, a főnököm meg bekaphatja! - nyomtam még erősebbre a fejemre a párnát.

-Jó te tudod, de már így is rengeteg pénzzel lógsz nekem ugye tudod? Ha nem lesz munkád miből fizeted ki nekem a tartozásod és a lakbért?

-Hagyj már békén! - és a kispárnámat felé dobtam, hátha eltudom hallgattatni, de sikertelen művelet volt mert méterekkel arrébb landol.

Imádom Hannah-t, de utálom ha kioktat, mindig megmondja mi a helyes és mi nem. Ő a jó kislány aki egyetemre jár és menő fiúkkal lóg. Persze Én egy koszos étteremben dolgozom mint pincérnő.

Gyűlölöm az életem, még mindig.

Ebben a két évben nem sok dolog történt velem. Ahogy megérkeztem Londonba kivettem ezt a szobát, Hannah már itt lakott akkor is, nagyon segítőkész volt velem és Ő szerzett nekem melót is a nagybátyja éttermében. Ezt mind köszönöm neki de hagyjon békén ne foglalkozzon az életemmel.

Mivel nem tudtam visszaaludni, a fiókomból elővettem egy tegnap este sodort füves cigit, és nagy mosollyal az arcomon meggyújtottam.

-Roxy azt mondtad már nem szívod!- lett egyre hangosabb és számot kérőbb barátnőm és egyben lakótársam hangja.

-Csak még ezt, lécci. Ígérem ez lesz az utolsó! - néztem rá már kedves mosollyal.

-Aha persze az utolsó ötven szálra is ezt mondtad, emlékszel? Jó lenne ha befejeznéd ezt a fajta viselkedést, mert nem lesz jó vége. A füves cigi után mi jön még?

-Ne prédikál már, nem unod hogy mindig engem oktatsz? - újra flegmázni kezdtem.

-Dehogynem, nem is tudod mennyire unom már, hogy pátyolgatom a kis segged, de aggódom érted. Fel tudod ezt fogni?

-Nem kell aggódni, nagy kislány vagyok már!

-Azt látom, egy nagy óvodás vagy! - vetett rám egy lenéző pillantást majd az ajtót becsapva távozott.

Az tény mióta felkerültem Londonba eléggé megváltoztam, rossz társaságba keveredtem, akik rászoktattak a fűre és a drogra, de ezt Hannah nem tudja. Ezért is tartozok neki annyival, a tabletták sokkal fontosabbak lettek nekem mint a saját lakhatásom. És azt hazudtam Hananak, hogy a nagyapámnak küldöm haza a pénzt.

Meglátszik hogy senki nem volt mellettem ezekben az időkben, a fájdalmamat a droggal próbálom orvosolni, de csak hétvégente, mikor nem dolgozom, legalábbis hetekkel ezelőttig sikerült kordában tartanom magam. De az elmúlt hónapban már a hétköznap is beszedtem a kedéjjavítómat.

De tényleg igaza van Hananak, ha nem megyek dolgozni nem lesz pénzem, és akkor nem lesz jó hangulatom sem. Így unottan kipirosodott szemekkel kezdtem neki a készülődésnek.
Egy napszemüveget kaptam magamra, mostanában a nappali fény nagyon bántotta a szemem, ezért is utáltam a nyarat.

Mint minden alkalommal unalmasan telt el a nap. Unalmas vendégekkel unalmas környezetben. Még 4 nap és itt van a születés napom 20 éves leszek, és nem volt még kapcsolatom, akárhány fiú bepróbálkozott elhajtottam, nem bírtam egyikkel sem kialakítani semmit, egy csók után undorodva taszítottam el magamtól az összeset. Eszembe jutott minden pillanat az árvaházi megrontásomból.

Nem tudtam a férfiakra nézni, bár ott volt Phil aki nagyon kedves aranyos, de ami azt illeti Ő vitt bele a rosszba, a füves cigi után kínálta a tablettákat, és azóta nincs megállás haladok lefele a lejtőn, és sajnos nincs aki megállítson.

Eljött a születésnapom, az estét természetesen Phil és a haverjai társaságában ünnepeltem, de mivel nem volt sok pénzem így kénytelen voltam olcsó szeszt inni, és csak füvet szívni.
Ez a gagyinak mondott pia is hatott, az éjszaka közepére minden gátlásom eltűnt és a bár asztalain táncoltam, amint megláttam Philt ahogy egy tablettát vesz be, nekem is kellett, az agyam bekattant és csak a mámorra tudtam gondolni.

 -Phil, lenne nekem is egy kis bogyód?

-Baby ha fizetsz van - vigyorgott tág pupillákkal.

-Jaj ne csináld, majd megadom ha lesz fizum, lécci.

-Cica ezt mondtad az utolsó bogyóra is, és azóta is adod az árát.

Nem, ilyet nem játszunk, vagy a lóvé vagy semmi. És most rázd a segged, hisz szülinapod van nem?
Mérgesen vonszoltam magam vissza a táncparkettre, de nem tudtam leállítani magam, azonnal megakartam kapni az adagom.

Egyet gondoltam és már az utcán sétáltam haza, reménykedtem benne Hannah ad kölcsön egy kis pénzt. A fejem kezdett kitisztulni, de még mindig nagyon kívántam a bogyót, egy csapat fiú hang csapta meg a fülem. Összeszűkített szemekkel bámultam a hang forrása felé. A mellettem lévő elektronikai üzletben az egyik kirakatban lévő tévében egy fiú csapat énekelt. Közelebb lépkedtem, hogy jobban szemügyre vegyem Őket. És felismertem a bandát, Liam és a nyálas képű haverjai zenéltek. Az X factor meghozta nekik a sikert és a hírnevet, de soha nem kerestem Őt sem és Karent sem. Mindig áhítattal néztem ha benne volt a tévében, de soha nem mondtam senkinek hogy Ő a testvérem, mit számított volna, úgy sem találkozunk soha.

Újra rám tört a remegés és a gondolat hogy nekem a tabletta kell, és arra gondoltam talán Liamtől kérhetnék egy kis pénzt, nem akarok vele találkozni, csak felhívom otthonról a régi számán, hátha felveszi, és utal nekem. Majd azt hazudom valami hasznosra kell. Ebben a két évben elnyomtam magamban a szeretet kis csíráját is, nem akartam újra csalódni senkiben. Mindenkivel bunkó voltam és rossz. Ahogy Liamet bámulom a kis tévén nem érzek semmit, ennyire érzéketlen lennék? A keserűség kiirtott belőlem minden fajta érzelmet.

Otthon előkotortam az egyik kis dobozból a régi sim kártyámat, miután elhelyeztem a telefonomban kikerestem Liam számát.

Ekkor kicsit izgatott lettem, de csak azért, hogy tud-e pénzt adni. A drog lett a mindenem sajnos, és egy csepp szeretet sem volt a hangomban mikor felvette a telefont.

-Halo, ki az ilyenkor? - szólt bele mélyebb férfiasabb álmos hangján.

-Szia Liam, Roxy vagyok.

9 megjegyzés:

  1. jó lett! :) Erre nem számítottam, de határozottan beleillik a történetedbe. :)

    VálaszTörlés
  2. Megint itt abba hagyni????????
    De attól függetlenül nagyon jó lett, siess a kövivel ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi :) így is hosszabb lett egy kicsivel mint a többi :)

      Törlés
  3. Ó, Dzsézösz Gott... Oké, ezt nem vártam, tényleg. Azt hittem, rendbe szedi magát, meg ilyenek, de nem. Akármilyen hülyén hangzik, én ennek örülök. Mármint, hogy nincs rózsaszín köd, ez jó. :-)
    Kíváncsi vagyok, mit fog Liam szólni, de biztos megértő lesz, leszámítva a drogokat. Hannah helyében viszont már rég kitettem volna a szűrét a csajnak. Azért álljon meg a menet... :-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi a kommentet :) És őszintén szólva ezt a történetet teljesen máshogy tervezem ahogy az ilovehimforevert :)

      Törlés
  4. OMG!
    alig várom a kövit erre én sem számítottam:)és ez is nagyon jó lett:)csak így tovább

    VálaszTörlés
  5. Ah, egyszerűen imádom az egészet... Attól, ahogy a dolgok alakultak. Olyan életszerű az egész történet. Már untam a sok-sok boldog történetet, ahol mindig minden jól alakul. A valóságban is pont így lett volna, és ettől olyan jó.
    Várom a következőt!!! Liam reakcióját... Ő nem is kereste? Úgy imádták egymást... olyan szomorú történet.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia kösziii :) és minden kiderül a kövi részben :)

      Törlés