2.Rész -Megalázva, egyedül-

 Sziasztok meghoztam a 2.részt. Remélem sokan visszajeleztek kommentben vagy a tetszik/nem tetszik gomb megnyomásával. Számít a véleményetek! :) Jó olvasást! Az olvasáshoz egy zene és egy másik :)

Újabb keserves reggel jött el, újra kezdődik az a borzalom amit nap mint nap átélek. Már nincs velem Mona, hogy egymást támogassuk. Akárhányszor rágondolok a szívem szakad meg, de még mindig erős vagyok és nem adom fel.

*

A reggelinél egyedül ültem, nem mert mellém ülni senki, félnek Marktól és a bandájától. Annyi szerencsém volt, hogy Markot eltiltották tőlem, nem akartak egy újabb halál esetet. Az elmúlt egy évben 4 gyerek lett öngyilkos, és elég nehéz lett volna kimagyarázniuk még egyet. Az itteni felügyelő-tanárok ránk sem bagóznak. Egyáltalán nem érdekli  őket mi folyik körülöttük. Ha valaki mégis megmert szólalni, vagy kritizálni merte valamelyik kollégáját, az másnap már a kapun kívül volt. Az árvaház nővére sem a tisztességéről híres. Állítólag egy kutató laborban volt asszisztens, kirúgták onnan mert illegálisan kísérletezett állatokon. És itt az árvaházban sem hagyta abba ezeket a „kutatásokat”, előszeretettel gyógyszerezett be kisebb gyerekeket. A nagyobbak már ellenállóbbak voltak vele szemben, ezért használta ki a 4-5 évesek bizalmát, édességgel csábította a kísérletezésre használt betegszobába. Ráadásul utálja a gyerekeket, nem is értem hogy vehették fel ide, vagy talán mégis; Mr Holman az igazgató direkt olyan embereket vesz fel aki nem bírja a kölyköket. Egy olyan ember aki mindennap megver egy árvát, csak rossz ember lehet. Annyiszor megfogadtam, hogy megölöm, de szerencsére mindig le tudtam magam állítani. Nem éri meg, egy ilyen ember miatt nem fogok a börtönben megrohadni. Amióta Mona meghalt békén hagyott engem, talán egy csepp jóindulat is szorult belé, de amint berontott a szobámba ez a gondolat el is hagyta a fejem.

– Szervusz Roxy, rég láttalak! – hangja akár egy fékező vonaté. Bántotta a fülem minden egyes betű amit kimondott. Nem szóltam hozzá, úgy is tudtam miért jött. Hiába ellenkeztem, hiába jött a segély kiáltás ajkaim közül, soha nem kaptam senkitől sem segítséget. Felhúzott térdekkel kuporodtam az ágyamra, nem akartam újra átélni azt a borzalmat ami ezek után jött. Szemeim megteltek könnyekkel. Lehunytam szemeimet, hogy bent tartsam a sós könnyeket, de az égette, csípte barna íriszem. Mire újból kinyitottam a szemeim Mr Holman az ágyam előtt állt, és vetkőzött. Lehunytam szemeimet és Mona jutott az eszembe, ha ez az ember nincs, talán még mindig élne. Szívem megtelt keserűséggel és gyűlölettel. Az undor mellett rettentően dühös voltam erre a perverz emberre. Éreztem ahogy minden izmom megfeszül, ujjaimat ökölbe szorítottam. Úgy vártam az érintését. Nem engedtem neki, ahogy az elmúlt 2 alkalommal sem, de ő volt az erősebb, minél jobban küzdöttem annál jobban fájt minden egyes mozdulata. Megfogta az egyik karom és felhúzott magához. Ebben a pillanatban kitört belőlem minden keserűség amit az elmúlt években magamba fojtottam. Öklömmel egy erős ütést mértem arcába. Ott rúgtam ahol értem, kezeim nem álltak le, ütöttem és ütöttem, nem hagytam abba, mivel váratlanul érte a kitörésem az első rúgástól amit a hasába kapott a földre esett. Sírva ütöttem nem tudtam leállni, minden fájdalmam benne volt az ütésekben. A hangzavarra két tanár rohant be a szobámba, de akkor sem hagytam abba, torkát megragadtam, nem engedtem el. Ketten sem tudtak leszedni róla. Az igazgató már elveszítette az eszméletét. Ami ekkor a fejemben kavargott még soha nem jött elő. Csak az keringett bennem hogy meg kell ölnöm, most van itt az alkalom. Hirtelen egy szúrást éreztem a nyakamban. Pillanatok alatt alább hagyott kezeim szorítása és elsötétült minden.

Egy parkban voltam, a nap sugarai csiklandozták bőrömet. Feküdtem a zöld pázsiton. Mélyen beszippantottam a levegő édes illatát. Egy hangra lettem figyelmes, de még nem nyitottam ki szemeimet, a hang egyre közelebbről hallatszott. " Kislányom " Már mellettem volt a hang kiadója, de a szemem nem akart kinyílni, már fájt az erőlködéstől, újra kimondta a szót, de még mindig semmi. Érintése áramütésként ért. Megsimogatta a fejem és azt mondta minden rendben lesz. Megnyugodtam. Percekig feküdtem még némán csukott szemmel, de éreztem, hogy az a valaki még ott van mellettem, semmitől nem féltem, úgy éreztem senki nem árthat nekem ezután. Felriadtam, kezeim lekötözve, amint észbe kaptam újra elfogott a zokogás.

Álmodtam és ami a legrosszabb újra a beteg szobában voltam. Az ablakon besütött a nap, bárcsak olyan szabad lehetnék akár egy madár. Nagyon bántam már, nem egyáltalán nem azért mert Mr Holmant bántottam, hanem azért mert kitudja, hogy miként fognak most megkínozni. Körbenéztem a fehérre lefestett falakon, néhol repedezett is a vakolat. Undorodtam ettől a helytől, és mindenkitől aki egyszer is bántott. Ezek az emberek megkeserítették az életemet. Nem tudom mennyi lehetett az idő, de mivel esteledni kezdett úgy 8-ra tippeltem. Már órák óta magamhoz tértem, de senki még csak be sem jött megnézni. A gyomrom is korgással jelezte, hogy ennem kéne valamit.

– Valaki?! Éhes vagyok! – kiáltottam hátha valaki hallja. Egy perc múlva megláttam a nővért, arca gúnyos mosolyra húzódott és mellém lépett.

– Azt gondolod, hogy kapsz enni azok után amit Mr Holman-nal tettél? Egy rohadt ribanc vagy! De ne aggódj meg fogod még kapni azt amit az igazgatóval tettél. Holnap reggel meglátogat, most kipiheni a kirohanásodat! – vetett rám egy megvető pillantást és kisétált hájas hátsójával a szobából.

 Csuklómat teljesen elszorította a kötél, mély sebet ejtve bőrömön. Égett fájt minden egyes mozdulat. Bámultam a mennyezetet és újra Mona jutott eszembe. Egy könnycsepp hagyta el szemeimet. Lehet, hogy én is olyan boldog lehetnék mint Ő ha megtenném. Alig van már erőm elviselni ami itt folyik körülöttem. Amint kigondoltam ezt a hülyeséget egyből szidtam magam. Meg tudom csinálni! 2 hónap sincs a születésnapomig és szabad leszek. – gondoltam. Álmomban Monával játszottunk 6 évesek lehettünk. Annyira jó volt látni újból mosolyát, akkor még olyan boldogok voltunk. A ruhám a játék alatt piszkos lett, sírni kezdtem, Ő odajött és átölelt.

– Nem lesz semmi baj, én mindig itt leszek melletted. Senki nem bánthat. Bírd ki! – Nem értettem miért mond ilyeneket egy piszkos ruha miatt, de mikor reggel felkeltem megértettem. Üzent nekem odafentről, lát engem. Mellettem van.

Kezeim még mindig megkötözve feküdtek mellettem, de nem érdekelt, boldog voltam, hogy egy kicsit Monával lehettem, még ha csak álmomban akkor is. Arcomról a mosoly egyből lefagyott mikor megláttam Mr Holmant az ajtóban. Szeme alatt nagy duzzanat árulkodott, hogy valaki elverte. Felvette szokásos gúnyos mosolyát majd megszólalt.

– Azt hitted megmenekülsz előlem kicsi Roxy? Kevés vagy te ahhoz, hogy eltegyél láb alól! – nevetett fel.

– Mit akar tőlem? – szóltam remegő hangon, nem tudtam védekezni ki voltam neki szolgáltatva. 

Levakarhatatlan vigyorral közeledett felém, nadrágja övét kicsatolta, majd cipzárját is lehúzta. Szája sarkából megnyalta ajkait, undorító volt. Teljes erőmből ficánkolni kezdtem, de hasztalan volt, a kötél szálai még jobban belevágtak a húsomba. Odalépett hozzám, lerántotta rólam a takarót, és érzéketlenül végig mért.

– Takarodjon ki, hagyjon békén! – ordítottam mikor végig simogatta a lábaimat.

– Ne kiabálj! Úgy sem segíthet senki! – Ráköptem ami még jobban dühbe hozta. Letépte rólam feslett pizsamámat és bugyimat, majd levette a saját nadrágját is. Üvöltve sírtam, nem akartam, hogy újból megerőszakoljon. Rám vetette magát, vékonyka lábaimat szétvetette és erőteljesen belém hatolt. Újra a plafont kezdtem el bámulni, minden egyes lökés maga volt a pokol. A fájdalom semmi volt ahhoz képest amit a lelkemben éreztem, megalázottnak éreztem magam. Már nem ordítottam, felesleges lett volna, senki nem segített eddig sem. Mr Halmon lihegése betöltötte a szobát, nyakamat kezdte el csókolgatni. Lehelete megcsapta orromat, igénytelen volt és büdös. Ebben a pár percben eldöntöttem, hogy én is Mona után megyek, nem bírom tovább. Nem tudok több napot itt eltölteni, így nem. Kielégülten mászott le rólam, az, aki elvette az ártatlanságomat már harmadjára, alig láttam a könnyeimtől, de még így is kivehető volt hogy vigyorgott.

–  Remélem megrohadsz a pokolban! – kiáltottam utána, mikor elhagyta a szobát. Ez lenne a sorsom? Egy báb vagyok akit csak úgy kihasználhatnak? Miért születtem meg? Én nem így akarok élni! – Mona azt mondtad. hogy megvédesz? Hol vagy most? – ordítottam könnyeimmel küszködve.