1. Rész -A halál-

  Prológus

 Az élet úgy teljes és boldog ha van egy szerető családod, jó munkád ami kellő anyagi biztonságot nyújt, és nem utolsó sorban szerelmed, egy olyan társ aki megtenne érted bármit, talán még az életét is oda adná, hogy boldogan élj. Mindenki tudja, hogy a nagy betűs ÉLET nem fenékig tejfel, mindennapi harcban állunk a világgal, és néha saját magunkkal is. Akinek nem adatott meg a család, a biztos anyagi háttér, és olyan emberek veszik körül akik nap mint nap bántják, azok élik meg igazán az életet, Sokszor inkább véget vetnének mindennek mert reménykednek egy boldogabb jövőben a másvilágon.

 1.Rész

De az a valaki nem én vagyok aki csak úgy eldobja magától az életet, nekem túl értékes ahhoz, hogy csak úgy lehúzzak mindent a WC-én. Rengeteg rosszat megéltem már itt az árvaházban, megvertek, csúfoltak, elvették az ennivalómat. Mióta egyetlen barátnőm itt hagyott minden egyes nap sokkal rosszabb, elviselhetetlen, legszívesebben én is utána mennék de nem, én erős vagyok és kibírom ezt a 2 hónapot ebben a börtönben. Emlékezetembe beégette magát az a kép, mikor rátaláltam Monára. Szemei könnyekkel teli tengerkék fénye elhalványult és üvegessé vált. Letérdepeltem mellé, megérintettem máskor pirosan pozsgás arcát, de akkor hideg volt és kemény. Végtagjai meredten lógtak le az ágyáról. Megsimogattam szőke tincseit, szemeimből patakként folytak le a fájdalom és kétségbeesés könnyei. Itt hagyott engem, nem bírta tovább azt a megaláztatást amit nap mint nap átéltünk. Elfogyott az ereje, nagyon rég óta küzdött azzal a gondolattal, hogy véget vessen az életének. És megtette, felvágta az ereit a szobájában. A vére már megalvadt mire rátaláltam, ott térdepeltem a vértócsában megtörve. 

Akkor azt hittem nekem is vége van a földi életemnek.  De mikor vitték ki Mona élettelen testét, és még egyszer utoljára belenéztem szemeibe, az adott egy nagy löketet, hogy ne adjam fel, az én életemnek nem szabad így végződnie. Küzdenem kell amíg csak lehet, legalább az emlékéért vagy csak magamért, hogy megmutassam igenis túl lehet ezt élni.

A nevem Roxy Atkins, árvaházban nőttem fel, a szüleim majdnem 18 éve adtak ebbe a palotának nem mondható kínzótelepre. Ez a legszegényesebb árvaház Angliában, egy eldugott falu határában van Leominsterben. Gyűlölöm azt a két embert aki ide juttatott, a sorsomat megpecsételték akaratom ellenére. Ha tudnák, hogy minden napom küzdelem és rémálom. Az egész életem keserűséggel van tele, semmi felemelő nincs benne, egyetlen boldog pillanat nem ért, főleg azóta mióta Mona meghalt. Ő is az árvaház áldozata lett, sokkal gyengébb volt mint én, én tartottam benne a lelket, hogy csak pár hónapot bírjon ki és végre elmehetünk. Már 3 hete, hogy itt hagyott, az órák olyan lassan telnek azóta, csak nézek ki a fejemből és a jövőmön gondolkodom. Milyen lesz az életem odakint a szabad emberek között, mit fogok csinálni először. Ez az én reményem, a szabadulás, ami nem sokára itt van, de sajnos még 2 hónap, addig is el kell viselnem ami idebent van, a többiek megvető gúnyos pillantását, és Mr Holman zaklatását. Ő az az ember többek között, aki Monát a halálba kergette. Ő tehet mindenről, ez az ember maga az ördög. Sok ember ha így élne mint én, biztosan nem bírná ilyen sokáig. Nekik megadatott a boldog élet, a család. De itt az elhagyott gyerekek nem szocializálódnak, nem szereti őket senki. Egymást bántják, az okoz nekik örömet ha a másiknak fájdalmat okoznak. Mona nem az első kamasz aki így oldotta meg a kirekesztettségét, és a mindennapi megaláztatást. De ezzel az üggyel nem foglalkozik a kutya sem. A boldog emberek letojják, hogy velünk mi van, csak velük minden rendben legyen az a fontos.
Rettentően hiányzik egy anya akivel meg tudnám beszélni a problémáimat, hiányzik egy apa aki átölelne mikor rosszat álmodok, megvédene a gonosz emberektől. Legjobban a szeretet hiányzik, annyiszor álmodtam azt, hogy vannak szüleim és boldogan sétálunk a parkban, sajnos ez csak álom, és az is marad örökre. Nem tudom milyen lehet családban felnőni, de ha lehetne egy kívánságom, nem lenne más csak az, hogy kapjak egy édesanyát és apát akik szeretnek, óvnak mindentől és én lennék a szemük fénye.

Ebből az árvaházból kevés gyereket visznek el, megvan a híre milyen rosszak az ide beadott gyerekek. Ha el is vittek valakit, mindig sírva néztem ki az ablakomon ahogy boldogan szorongatják magukhoz a nevelő szülök.  Arcukon nagy mosollyal távoztak, ez soha nem adatott meg nekem. Én soha nem bántottam senkit sem, sőt megvédtem azokat akiket bántottak, ezért vagyok kitaszított. Sajnos azokból a kamaszokból sokkal több van akik bántanak mint a bántalmazottakból. Mona utolsó napja is zaklatással telt. 

A reggelinél odajött Mark a banda vezére, és belenyomta Mona fejét a müzlijébe. Hiába kapálózott, a fiú nem engedett a szorításból. Mindig is nagyon féltem ettől az állattól, de az adrenalin termelődni kezdett és összeszedtem magam, felálltam ellöktem az asztaltól a nagy melákot. Éppen hogy csak centiket löktem rajta, de addig is Mona levegőt vehetett. Mark húsos ajkai alól elővillantak ápolatlan fekete fogai, és gúnyosan rám vigyorgott. Jobb kezét ökölbe szorította és ütni kezdett, a többiek csak röhögtek, a félénkek akik velem voltak meghúzták magukat nem mertek közbe avatkozni. Hallottam Mona kétségbeesett hangját, hogy hagyjanak békén, de hasztalan volt a kiáltása. Arcomon éreztem a lecsurgó meleg vért. A földre kerültem, hatalmas rúgásokat kaptam a gyomromba. Még eszméletemnél voltam, Mona még mindig ordított, utolsó szavait még mindig hallom; " Szeretlek Roxy". Ezután elsötétült minden. Este tértem magamhoz a gyengélkedőn. Fejem bekötözve, minden porcikám sajgott, a bordáim felől nyilalló fájdalom elviselhetetlen volt. Az egyik szememre nem láttam, megérintettem a felduzzadt bőrt ami a szemem helyén volt, és az is nagyon fájt. Próbáltam felkelni az ágyból, nem nagyon ment, a kezeimből kilógó tű és infúzió nem engedte. Viszont látnom kellett Monát. Éreztem, hogy nincs minden rendben vele.  Addig fészkelődtem míg az árvaház nővére be nem jött. Lenyomta a kezem és egy hatalmas tűvel közelített felém, ezután újra elsötétedett minden. Hajnalban kelhettem fel, a fejem hasogatott, szédültem is, de nem érdekelt, látnom kellett őt bármi áron, valami azt súgta, hogy baj van. Kitéptem magamból a csöveket és talpra álltam. Amint a földet éreztem magam alatt, megszédültem, nem eshettem el, látnom kellett, akár az életem árán is. Görnyedve, mezítláb indultam a szobája felé. A folyosó kihalt volt és sötét. Sietősre vettem lépteimet, a szívem a torkomban dobogott, imádkoztam, hogy ne azt lássam amit éreztem. Ujjaimat a kilincsre tapasztottam, majd összeszedve az erőmet benyitottam. A félhomályban semmit nem láttam, lassan a kapcsoló felé nyúltam, a lámpa fényénél megláttam a vért. Olyan volt mintha aludna, mégis a tudat, hogy már nem él mindennap kísért és marcangol. Segíthettem volna rajta, ha hamarabb megyek, de nem mentem. Nem tudtam. Lelke már a mennyországban van, és végre boldog fent az angyalokkal. Mosolya végre tényleg valós és boldog. Tudom, hogy vigyáz rám, és nem engedi, hogy bajom essen, de akkor is utálom amiatt, hogy itt hagyott egyedül. Elveszítettem azt az embert aki erőt adott a mindennapokhoz, de ő már nincs. Egyedül folytatom az utam, és küzdök amíg csak lehet, és remélem tényleg boldog vagy odafent, volt értelme elmenned, de tudd, hogy soha nem felejtelek el és szeretlek Mona.